Az pedig úgy van, kedves Olvasó, hogy olyan helyen lehet igazán élni, amelynek szíve van. Mert az a szív odavonzza a tekintetet, a gondolatot, és az embert magát. Ilyen szív például a városok főtere, a fórum, az agóra, és tudjátok, hogy ezzel mit akarok mondani.

Könnyű- és kevésbé könnyű drogok, prostituáltak és transzvesztiták adják Amszterdam imázsának pilléreit a honi közgondolkodásban. Mi a város másik, kulturáltságosabb arcára is igyekeztünk kellő hangsúlyt fektetni. A szerethető, ódon utcákra és girbe-gurba, nyúlánk házakra.

Milyen lehet egy olyan országban élni, ahol a legnagyobb jobboldali pártot szociáldemokratának hívják? Ahol
a mai napig egyházközségekre épül a választási rendszer és az emberek rendezett sorokban várják a villamost?
Lisszaboni élményeink alapján úgy gondoljuk: nem rossz.

Gyorsvízű patak, gesztenye és csillámpalából épült kerítések – az első három dolog, ami bevillan gyermekkoromból Velemről. No meg valamiféle állandó alpokalji évszak: nem emlékszem sem igazi melegre, sem hidegre, csak hol ködös, hol napsütéses őszi időre.

Dalmácia fővárosában a római építészet és a Sztálin-barokk rajongói egyaránt megtalálják számításaikat. A strandokon a bennszülöttek az árnyékból figyelik a bőrrákért komoly áldozatokat hozó külföldieket, a sikátorok barátságos kávézókat rejtenek, és mindenhonnan a Hajduk Split emblémája köszön vissza ránk.

És nem Bánát: ez nagyon fontos. A Bánát olyasmi, mint Guy Ritchie Blöff c. alkotásának elején a katolikus vallás: pusztán egy félrefordításnak köszönheti létét. A Bánát ugyanis az eredeti, bánság nevű magyar szó németre fordításának a visszamagyarítása, s mint ilyennek, semmi értelme sincs. Elindultunk északról, Arad felől, hogy a Magyar Korona vérrel megszentelt, öntözött és a kérges magyar tenyér munkájával, izé, megművelt földjének bemutassuk, mire jutottunk nélkülük: elvittük nekik az Igazából szerelem filmzenéjét, sok Tesco-sört és a Sós– Farkas szerzőpáros remek Erdély-útikönyvét.

Az el­ső iga­zán ta­va­szi hét­vé­gén, egy ál­mos va­sár­na­pi reg­ge­len ér­ke­zünk Ba­la­ton­fü­red­re. Ami­kor út­ba­iga­zí­tást ké­rünk, né­mi­képp el­bi­zony­ta­la­no­dunk, hogy a Ko­ro­na vagy a Kas­tély Pan­zi­ó­ban fog­lal­tunk-e szál­lást – in­kább az utób­bi név rém­lik. Vi­szony­lag ha­mar rá­ta­lá­lunk a pan­zi­ó­ra, ahol mind­két ka­pun ba­rát­ság­ta­lan lánc és la­kat fo­gad. Csen­gő se­hol, kez­dünk el­bi­zony­ta­la­nod­ni, de a szom­szé­dos an­tik­vi­tást fel­ügye­lő hölgy se­gít­sé­gé­vel még­is­csak si­ke­rül kap­cso­lat­ba lép­ni szál­lás­adó­ink­kal.

You are spy or bu­si­ness? – No, just for holiday. – ??? (Ké­mek vagy­tok vagy üzletemberek? – Nem, csak pi­hen­ni jöt­tünk. – ???) Ez a gyors is­mer­ke­dé­si pár­be­széd zaj­lott le köz­tünk és né­hány ér­dek­lő­dő fi­a­tal lány kö­zött há­rom éve Cetinje egyik köz­ked­velt, egye­te­mis­ták ál­tal lá­to­ga­tott szó­ra­ko­zó­he­lyén. Hol van Cetinje? És egy­ál­ta­lán, hol van több kém, mint tu­ris­ta? És kü­lön­ben is. Idő­uta­zás. Így is, úgy­is. Mon­te­neg­ró­ban jár­tunk.

A poszt­szov­jet tér­ség el­nyo­más alól fel­sza­ba­dult ál­la­ma­it las­sacs­kán fel­fe­de­zik Eu­ró­pa sze­ren­csé­sebb fe­lé­nek lá­to­ga­tói is. Lett­or­szág mél­tán hí­res fő­vá­ro­sa, a szov­jet idők­ben stra­té­gi­ai fon­tos­ság­gal bí­ró egy­ko­ri hanzaváros, Ri­ga ma egy gyor­san fej­lő­dő, mo­der­ni­zá­ló­dó kis or­szág tör­té­nel­mi em­lé­kek­ben gaz­dag szék­he­lye. A nyu­ga­ti tu­ris­ták ki­bon­ta­ko­zó­ban le­vő in­vá­zi­ó­já­nak mi is ta­núi le­het­tünk Ri­gá­ban.

Az ég fe­lé tö­rő ka­ted­rá­lis. For­ralt bor és sült al­ma a ka­rá­cso­nyi vá­sá­ron. Gruber choucroute-ja. Tisz­tán, hang­ta­la­nul su­ha­nó hi­per­mo­dern vil­la­mo­sok (han­no­ve­ri jár­gány le­sü­ti a sze­mét), szkep­ti­kus gó­lyák. Jó le­ve­gő, ke­dé­lyes­ség, fran­cia–né­met meg­bé­ké­lés­be búj­ta­tott, fi­no­man ero­ti­kus iz­zás. A pol­gá­ri Ma­gyar­or­szág re­mé­nye, meg gyer­mek­ko­runk egy da­rab­ja. Ez mind Strasbourg.