A cuk­rász­da nem a gond­ta­lan­ság kré­mes-cuk­ros szi­ge­te, amely­nek rum­aro­má­val te­li la­gú­ná­já­ba ri­gó­jan­csik­ból kö­tö­zött tu­ta­jon ér­ke­zünk, mi­köz­ben a szi­get ős­la­kói hab­zsák­ba öl­töz­ve üd­vöz­lő tán­co­kat lej­te­nek. Mi meg majd szór­juk az üveg­gyön­gyöt: bullshit, test­vé­re­im.

A meg­al­ku­vás üveg­há­zá­ban cso­dá­la­to­san szép vi­rá­gok nő­nek. Én pél­dá­ul gyű­löl­tem a kém­iát, a ké­mia a meg­ve­sze­ke­dett ma­te­ri­a­lis­ták val­lá­sa, ugyan­ak­kor sok­ban ha­son­lít az esz­té­ti­ká­ra, mert a meg­ta­pasz­tal­ha­tat­lant vizs­lat­ja, ami azon­ban ér­dek­te­len.

A ma­gyar­ság ed­dig tév­úton járt. Nem­csak azért, mert Moldova Györ­gyöt je­len­tős író­nak tart­ja (pe­dig csak egy szo­mo­rú­an kék­sze­mű, szedált vén­em­ber: „D. a de­cens fi­lo­zó­fia­do­cens” – et­től azért bor­só­dzik ren­de­sen), ha­nem mert van­nak egye­sek, akik sze­rint ott te­rem a ma­gyar, ahol sok a kul­lancs, a te­hén­le­pény és a szö­vet­ke­ze­ti ital­bolt.

A meg­győ­zés ere­je az év­szám­ban rej­lik. Ma­gyar­or­szá­gon el­ső­ként 1854-ben, bi­zo­nyos Barber és Klusemann urak nyi­tot­ták meg a Kő­bá­nyai Ser­ház Tár­sa­ság üze­mét, s kezd­ték meg a kül­ső Jász­be­ré­nyi úton a fő­zőcs­ké­zést.

A sza­bad­ság sze­lé­nek el­múlt 14 évi len­ge­de­zé­se szá­mos, a kom­mu­niz­mus ide­jén szám­űzött fog­la­la­tos­ság­nak szer­zett új­ra pol­gár­jo­got. A disz­nó­vá­gás be­tört a nagy­vá­ros­ok­ba, kis­kert­tu­laj­do­nos pör­zsöl a XI. ke­rü­let­ben, mi­köz­ben elé­ge­det­ten gusz­tál­ja az IFA ke­rék­ab­roncs­ba ül­te­tett pe­tú­ni­á­it.

Már ne­gyed­órá­ja cap­la­tunk az eső­ben az óri­ás­ro­va­rok tá­ma­dá­sa el­len ha­tal­mas ka­rók­kal biz­to­sí­tott Bu­da­pest Aré­na kö­rül, két­ség­beeset­ten ke­res­ve a be­já­ra­tot, ami­kor fo­tós kol­lé­gám nya­fog­ni kezd a nem ér­ke­ző ta­vasz­ról meg ar­ról, hogy a ma­má­ja szü­le­tés­na­pi ebéd­jén sem tud részt ven­ni a mun­ka mi­att. Ér­zem, hogy szö­vet­sé­gi gyű­lés­hez mél­tó vá­lasz szük­sé­ges, ezért Gyurcsány Fe­renc kád­kö­vé­nél is ke­mé­nyebb­nek mu­ta­tom ma­gam, s ki­mér­ten vá­la­szo­lok: – Lyu­kas ha­jó­val nem le­het par­tot ér­ni.

Né­mi pá­tos­­szal a ma­gyar fut­ball-min­den­nap­ok név­te­len hő­se­i­nek is ti­tu­lál­hat­nánk az al­sóbb osz­tá­lyú baj­nok­sá­gok já­ték­ve­ze­tő­it. Az ama­tőr bí­rók­nak mun­ka­hely­ük mel­lett kell meg­őriz­ni­ük meg­fe­le­lő kon­dí­ci­ó­ju­kat, rá­adá­sul egy-egy pap­ri­ká­sabb me­gyei rang­adó le­ve­ze­té­se őszin­te el­hi­va­tott­sá­got kí­ván.

Az emlékezés állítólag kollektív, társadalmi folyamat. Csoporttagság és szocializáció határozza meg, mire és hogyan emlékezünk. Hogy ezt a tételt egy gyors empirikus teszt révén igazoljuk vagy cáfoljuk: ki mire emlékszik a magyar demokrácia első évtizedének divattörténetéből?

Ez egy árok­be­te­me­tős cikk. Meg­pró­bál­juk fel­töl­te­ni azt a mély­sé­ges mély ge­ne­rá­ci­ós sza­ka­dé­kot, ame­lyet Horn Gyu­la kez­dett el szor­gal­ma­san ás­ni 1997–98 fo­lya­mán fel­he­vült em­ber­ba­rá­ti gesz­tus­ból. Ő pró­bál­ta fel­tusz­kol­ni a nyug­dí­ja­so­kat a Ma­lév gé­pe­i­re ju­tá­nyo­san, mi­köz­ben Er­nő bá­csi­ról a har­ma­dik­ról pon­to­san tu­dom, hogy utál­ja a re­pü­lést, pá­nik­be­teg­sé­ge van, he­lyet­te még­sem me­het­tem vol­na pél­dá­nak oká­ért én. Ezt a ne­hez­te­lést sokminden sú­lyos­bí­tot­ta az évek fo­lya­mán, s a ja­vu­lás­hoz biz­to­san nem já­rult hoz­zá az sem, hogy raj­ta­kap­tam Er­nő bá­csit, amint emeszpés szó­ró­la­po­kat töm­köd a pos­ta­lá­dánk­ba.

Ne en­ged­jük ma­gun­kat té­vu­tak­ra csá­bí­ta­ni. A bo­ro­zás az iga­zi ma­gyar és har­ma­dik út. (Se nem jobb, se nem bal: ke­resz­tény és nya­kal. It hurts.) Bo­roz­ni nem azt je­len­ti, hogy mi­u­tán a len­gyel karatecsapat köl­csön­adott kék öve­in le­eresz­ke­dünk a ho­tel­te­rasz­ról, au­tó­sam­pon­ra al­ku­do­zunk egy ben­zin­kút­nál, mert a pia na­gyon drá­ga, vi­szont al­ko­hol a Fobizánban is van. (Élet­ből el­le­sett pél­da.)