A na­pok­ban bár­so­nyos for­ra­da­lom­nak el­ke­resz­telt nép­fel­ke­lés ve­tett vé­get Eduard Sevardnadze el­nök ural­má­nak a ka­u­ká­zu­si or­szág­ban. A gya­kor­la­ti­lag év­ti­ze­dek óta ha­tal­mon lé­vő Sevardnadze le­mon­dás­ra kény­sze­rült, s be­je­len­tet­ték, hogy 45 na­pon be­lül új el­nök­vá­lasz­tást tar­ta­nak az or­szág­ban.

Ter­ro­riz­mus el­le­ni há­bo­rú, Af­ga­nisz­tán, Irak. Ame­ri­kai in­terp­re­tá­ci­ó­ban há­rom győ­ze­lem. Tény­kér­dés, hogy az al-Kaida szá­mos tag­ját meg­öl­ték vagy őri­zet­be vet­ték, el­sö­pör­ték a tálibokat, Szad­dam Huszein rend­sze­rét pe­dig há­rom hét alatt meg­buk­tat­ták. A lé­nyeg azon­ban ame­ri­kai szem­pont­ból sem ez, ha­nem az, hogy si­ke­rült-e nö­vel­ni az USA és a vi­lág biz­ton­sá­gát. Ilyen ér­te­lem­ben pe­dig mind­há­rom had­szín­tér ko­moly bu­kás­nak te­kint­he­tő.

Forr a politikát körülvevő levegő Erdélyben. Az aradi Szabadság-szobor visszaállításának sikertelensége, valamint a Ceausescu-időszak korrektségét idéző, alkotmánymódosító népszavazást követően, október 26-án megalakult a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). Akárcsak az előbbi két ügy, a Tanács megalakulása is megosztotta az erdélyi magyar közéletet és felborzolta a román nacionalista indulatokat.

Pár hete népszavazásra került sor Romániában, amelynek keretében a Bukarest által 2007-re vágyott EU-tagsághoz szükséges alkotmánymódosításról nyilváníthattak véleményt az állampolgárok. A több ezer éves, dákoromán kontinuitásban megedzett román európaiság e referendummal is leckét adott demokráciaértelmezésből a művelt Nyugatnak: egyes szavazókörökben még a túlvilágra költözöttek is leadhatták voksaikat.

Hos­­szú, for­ró nyár volt az idei az egy­ko­ri Ju­go­szlá­vi­á­ban, bár ezt a ma­gyar kül­po­li­ti­kai új­ság­írás Irak ár­nyé­ká­ban alig vet­te ész­re. Új­ra fel­iz­zott Ko­szo­vó, ki­újul­tak a har­cok Ma­ce­dó­ni­á­ban, meg­rop­pant a nyu­ga­ti ori­en­tá­ci­ó­jú szerb elit, meg­ug­rott a ma­gyar­el­le­nes in­ci­den­sek szá­ma a Dél­vi­dé­ken, re­cseg­ni-ro­pog­ni kez­dett Bosz­nia-Her­ce­go­vi­na. Az a dokt­ri­ner, a he­lyi kö­rül­mé­nye­ket fi­gyel­men kí­vül ha­gyó rend­szer in­gott meg, amelyet a bosz­ni­ai és ko­szo­vói há­bo­rút – egyéb­ként el­is­me­rés­re mél­tó ke­mény­ség­gel – le­zá­ró Egye­sült Ál­la­mok ho­zott lét­re.

Az ira­ki ese­mé­nyek az el­múlt hó­na­pok­ban fo­ko­za­to­san ero­dál­ták Bush ame­ri­kai el­nök belföldi nép­sze­rű­ség­ét. Az okok azon­ban más­hol ke­re­sen­dő­ek, mint azt az eu­ró­pai köz­vé­le­mény gon­dol­ná.
Mivel a New York-i terrortámadások emléke még élénken él az amerikai társadalomban, s a felmérések szerint Szaddam Husszeint felelősnek tekintik, a választókat nem elsősorban a tömegpusztító fegyverek hiánya vagy a kedvezőtlen nemzetközi környezet aggasztja: sokkal inkább az egyre nagyobb számú halott amerikai katona csökkenti Bush elnök népszerűségét.

A szep­tem­ber 21-én meg­ren­de­zett ba­jor tar­to­má­nyi vá­lasz­tá­so­kon a Keresztény-Szociális Unió (CSU) föld­ren­gés­sze­rű győ­zel­met ara­tott. A párt a vok­sok 60,7 szá­za­lé­kát kap­ta a sza­bad­ál­lam­ban, mely a 180 fős mün­che­ni tar­to­má­nyi gyű­lés­ben 124 kép­vi­se­lői he­lyet je­lent. Mind a 92 egyé­ni kör­zet­ben a CSU je­lölt­je győ­zött. Ez­zel a Szö­vet­sé­gi Köz­tár­sa­ság tör­té­ne­té­ben elő­ször si­ke­rült egy párt­nak a tar­to­má­nyi al­kot­mány mó­do­sí­tá­sá­hoz ele­gen­dő két­har­ma­dos – 69 szá­za­lé­kos – több­sé­get meg­sze­rez­nie. Míg Stoiber ve­ze­té­sé­vel a CSU az 1998-as ered­mé­nye­i­hez ké­pest több, mint 7,8 szá­za­lék­kal tud­na nö­vel­ni tá­mo­ga­tott­sá­gát, ad­dig a szo­ci­ál­de­mok­ra­ták (SPD) az el­ért 19,6 szá­za­lé­kuk­kal – 41 man­dá­tum­mal – min­den idők leg­meg­alá­zóbb ve­re­sé­gét szen­ved­ték. (E tel­je­sít­mény an­nál is kí­no­sabb, mi­vel so­kan már az 1998-as ered­mény után, a 28 szá­za­lé­kot kö­ve­tő­en úgy vél­ték, 25 szá­za­lék alatt már nem ne­vez­he­tő nép­párt­nak egy po­li­ti­kai ala­ku­lat.)

„Azért me­gyünk Irak­ba, mert ve­szély­te­le­nebb, mint Af­ga­nisz­tán” – ma­gya­ráz­ta a kor­mány a nép­nek, amely nem akar­ta meg­ér­te­ni, mi­lyen fon­tos is, hogy wa­shing­to­ni ké­rés­re „se­gít­sünk” az ira­ki­a­kon. Az­óta hat­van­nál több ame­ri­kai, ti­zen­egy brit, egy dán ka­to­na és több, mint egy tu­cat – az ENSZ-nél és a hely­re­ál­lí­tás­ban dol­go­zó – ci­vil halt meg a tá­ma­dá­sok ered­mé­nye­képpen, és a győz­tes had­erő tag­jai már Aczél End­re sze­rint is ret­teg­ve men­nek ki az ut­cák öt­ven fo­kos pok­lá­ba.

Le­gyen az po­li­ti­kus, po­li­ti­kai szak­ér­tő vagy a köz­ügyek iránt ér­dek­lő­dő sze­mély, nincs kön­­nyű hely­zet­ben ak­kor, amikor meg akar­ja mon­da­ni, hogy nap­ja­ink­ban me­lyik a Ro­má­ni­á­ban élő ma­gyar­ság ál­tal kö­ve­ten­dő leg­­op­ti­má­li­sabb po­li­ti­kai ér­dek­kép­vi­se­le­ti mo­dell. So­kan és so­ká­ig a ro­má­ni­ai ma­gyar­ság si­ke­ré­nek és ér­de­mé­nek te­kin­tet­ték az egy­sé­ges po­li­ti­kai ér­dek­ér­vé­nye­sí­tő szer­ve­zet lét­re­ho­zá­sát és an­nak – az időn­ként fel­lán­go­ló bel­ső vi­ták el­le­né­re – hos­­szú időn ke­resz­tü­l való fenn­tar­tá­sát.

Túlságosan könnyű és kézenfekvő téma az amerikai külpolitika protestáns-apokaliptikus mozgatórugóiról írni. Számos újságírónak – itthon és külföldön – mégis tetszenek ezek az ujjgyakorlatok: úgy tűnik, sohasem unják meg, hogy George W. Bush, Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld védelmi miniszter vagy mások ügyetlen beszédíróinak metaforáin sopánkodjanak. Szerintük az amerikai külpolitika démonizálja potenciális ellenfeleit, sőt, futószalagon ellenségképeket gyárt, majd ezeket letuszkolja alulinformált és egoista közönsége, az amerikai választók torkán.