Tisz­táz­zuk: a disz­nó­ölést ur­bá­nus em­ber is űz­he­ti, de meg kell fo­gad­nia, hogy ko­rán kel, haj­lik az erő­szak­ra, nem ri­ad meg a vér­től, iszik és még meg is áll a lá­bán. Kvá­zi meg­ta­gad­ja ön­ma­gát. Én meg­pró­bál­tam.

Ve­szet­tül utál­tam az ope­ret­tet. Pe­dig ré­gi operettrajongó csa­lád sar­ja va­gyok: édes­apám pél­dá­ul dolby mi­nő­ség­ben tud­ja pro­du­kál­ni a Lu­xem­burg gróf­ja va­la­men­­nyi szó­la­mát, ide­ért­ve a szub­ret­tét is. Ilyen­kor a há­lát­lan gyer­mek fel­te­ke­ri a Depes Mó­dot, ezt hív­ja a szak­iro­da­lom ka­masz­kor­nak.

Egy szép na­pon V. a vál­lam­ra tet­te a ke­zét. „Mit csi­nálsz kedd es­te?” – kér­dez­te, és én érez­tem, hogy sem­mi­kép­pen nem mond­ha­tom ne­ki az iga­zat („nagy adag sza­lon­nás to­jás és egy sör kí­sé­re­té­ben, is­ten­uc­­cse meg­né­zem nyolcadjára is az Éj­sza­kai rohanást”/„a ha­ve­rok­kal el­me­gyünk a Zöld Ta­kony­ba és je­len­tős mér­ték­ben túl­tol­juk a bringát”/ „vég­re el­ol­va­som Eöt­vös Kár­oly­tól az Uta­zás a Ba­la­ton körült”/„lán­cos-kor­bá­csos par­tit szer­ve­zek”). V.-t amúgy Kenobi mes­ter (böl­cses­ség), a Nyu­gat es­­szé­írói (eru­dí­ció, fri­vo­li­tás, ki­fi­no­mult sznobéria), Assissi Szent Fe­renc (ön­zet­len­ség) és Komár La­ci (időt­len, még­is a tren­dek­hez si­mu­ló ele­gan­cia) sa­já­tos ele­gye­ként kell el­kép­zel­ni.