El­nök­sé­ge ide­jén a XX. szá­za­di ame­ri­kai po­li­ti­ka­tör­té­net egyik leg­el­lent­mon­dá­so­sabb sze­mé­lyi­sé­ge­ként tar­tot­ták szá­mon, ma már ál­ta­lá­nos meg­be­csü­lés öve­zi ne­vét. Húsz éve még há­bo­rús uszí­tó­nak ti­tu­lál­ta a vi­lág egyik fe­le, mi­na­pi te­me­té­sén vi­szont fel­vo­nult a nem­zet­kö­zi elit szí­ne-ja­va. Pár hét­tel ez­előtt, ki­lenc­ven­há­rom éves ko­rá­ban el­hunyt Ronald Re­a­gan.

Az 1956 végén, 1957 elején a meglehetősen ingatag alapokon álló rendszernek sem érdeke, sem módja nem volt az egyházakkal való nyílt konfrontáció felvállalására. 1957 második felére azonban a mind magabiztosabbá váló Kádár-kormány az egyházpolitika terén is jelentős sikereket könyvelhetett el.

Ki­lenc­ven év­vel ez­előtt, 1914. jú­ni­us 28-án dél­előtt 11 óra után pár perc­cel a sza­ra­je­vói Appel-rakpart és a Fe­renc Jó­zsef ut­ca sar­kán Gavrilo Princip több­ször egy­más után meg­húz­ta re­vol­ve­re ra­va­szát. A lö­vé­sek ha­lá­lo­san meg­se­be­sí­tet­ték Fe­renc Fer­di­nánd fő­her­ce­get, az Oszt­rák-Ma­gyar Mo­nar­chia trón­örö­kös­ét és fe­le­sé­gét.

Elvitték őket. El a gyerekeket, az öregeket, az asszonyokat, a terheseket, a rokkantakat, a rabbikat, az ügyvédeket, a pálinkamérőket, a tiszai faúsztatókat és a falusi rőfösöket.

Ó, azok az ötvenes évek végi filmhíradók! Mikor az egész mozi láthatta, nemcsak az alig százezer tévéelőfizető, ahogy május 1-én, a munka, a „dolgoznunk köll, jó életünk lesz” ünnepén népköztársaságunk vezetői együtt ünnepeltek Budapest népével!

Az elmúlt hetek és hónapok Teleki-szobor körül kavargó vitája tökéletesen leképezte a magyar szellemi élet összes nyomorúságát. Volt minden, mint a búcsúban: aláírásgyűjtő honlap, néhány hét alatt kétezer hozzászólás fölé futó topik az Indexen, sértődött nyilatkozatok, megbütykölt Teleki-búcsúlevél, soha meg nem jelent könyvre, tanulmányra való hivatkozás, számtalan történelmi tévedés, publicisztikai dömping, amelyből például – ennyivel tartozunk a morálnak vagy valami ilyesminek – Aczél Endre mértéktartó Népszabadság-beli írása határozottan kilógott.

Azt mondta a szerkesztő, hogy olyan történelmi cikket óhajtana, amely valahogy kötődik márciushoz. Persze nekem erről rögtön egy nagy karriert befutott, koncepcionált vallomás jutott eszembe, amelyet az ÁVH 1950. március 3-án – a hivatalos letartóztatás előtt majd' két héttel – vett fel Kuthy Lászlótól. Az illető 1942-ben éppen az akkori hadsereg hírszerzésének főnökeként tevékenykedett, és ebbéli minőségében találkozott Szakasits Árpáddal, aki viszont szociáldemokrata vezetőként vitézkedett.

Öt­ven­öt esz­ten­de­je, 1949. feb­ru­ár 3–8-a kö­zött zaj­lott le az a kon­cep­ci­ós per, mely­ben Mindszenty Jó­zse­fet, Ma­gyaror­szág prí­má­sát, esz­ter­go­mi ér­se­ket élet­fogy­tig­la­ni bör­tön­re ítél­ték. A ki­ra­kat­per azért ér­de­mel kü­lö­nös fi­gyel­met, mert e kam­pány­ban a dik­ta­tú­ra fel­vo­nul­tat­ta mind­azo­kat az esz­kö­zö­ket, me­lye­ket a tör­té­nel­mi egy­há­zak el­len egé­szen 1990-ig al­kal­ma­zott.

Tizenöt esz­ten­dő­vel ez­előtt, 1989. ja­nu­ár 28-án ad­ta el­hí­re­sült, az ál­lam­pár­tot meg­ren­dí­tő nyi­lat­ko­za­tát Pozsgay Im­re a Ma­gyar Rá­dió 168 óra cí­mű mű­so­rá­nak. Eb­ben a be­szél­ge­tés­ben szá­molt le a Po­li­ti­kai Bi­zott­ság tag­ja, Né­meth Mik­lós kor­má­nyá­nak saj­tóügyek­kel is meg­bí­zott ál­lam­mi­nisz­te­re a sa­ját párt­já­nak, a Ma­gyar Szo­ci­a­lis­ta Mun­kás­párt ha­tal­mát le­gi­ti­má­ló egyet­len mí­tos­­szal, ami­kor az ad­dig el­fo­ga­dott ká­non­nal szem­ben „nép­fel­ke­lés­nek” ne­vez­te az 1956-os for­ra­dal­mat.

Hatvan esztendővel ezelőtt, 1943. december 12-én Moszkvában aláírták a csehszlovák–szovjet barátsági és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt. Ezzel a lépésével a Szovjetunió elismerte az Eduard Benes vezette londoni emigráns kormányt „Csehszlovákia” legitim képviselőjének és szövetséges „hadviselő” félnek. (Mindezt annak ellenére, hogy az aláírás pillanatában szlovák csapatok harcolnak a tengelyhatalmak oldalán, a cseh hadiüzemekben pedig a termelékenység meghaladja még a Németországban mért adatokat is.)