Bár­mit is gon­do­lunk az el­múlt he­tek, hó­na­pok ese­mé­nyei lát­tán, dé­len a hely­zet vol­ta­kép­pen vál­to­zat­lan. Rossz az 1920-ban, majd 1947-ben Ju­go­szlá­vi­á­hoz ke­rült te­rü­le­te­ken ma­gyar­nak len­ni, de rossz volt ma­gyar­nak len­ni 5 éve, 10 éve, 50 éve is.

Mint egy meg­rög­zött na­rancs­fo­gyasz­tó, ki­nek hir­te­len fa­nyar citromíz ránt­ja szűk­re a mo­so­lyát. Mint egy kez­dő bor­ba­rát, ki­nek csak az Aquafresh-fogkúra után jut ki a drá­ga ne­dű­ből. Mint egy B-döntős úszó, aki vé­gül jobb idő­vel nyer, mint az A-fu­tam győz­te­se. No, va­la­hogy így fes­tett egy át­lag Fi­desz-fan a jú­ni­us 13-i eu­ró­pai par­la­men­ti vá­lasz­tás nap­ján, né­hány órá­val az ur­na­zá­rás után.

Mi­köz­ben né­zett­sé­gi csú­cso­kat dön­tött ide­ha­za is a lab­da­rú­gó Eu­ró­pa-baj­nok­ság, a ma­gyar fut­ball már hos­­szú évek óta egy hely­ben to­pog. Az időn­kén­ti vá­rat­lan si­ke­rek (ami­lyen idén a né­met csa­pat vá­rat­lan és va­ló­ban pa­rá­dés le­győ­zé­se volt) sem­mit nem vál­toz­tat­nak a vi­lág­szer­te egy­re nép­sze­rűbb és ki­vá­ló be­fek­te­té­si le­he­tő­sé­get je­len­tő já­ték ho­ni hely­ze­tén. A té­nyek ma­kacs dol­gok: idehaza egy­re ke­ve­sebb iga­zolt já­té­kos ját­szik egy­re ke­ve­sebb pá­lyán, az után­pót­lás-ne­ve­lés nem meg­ol­dott, hi­ány­zik az át­gon­dolt stra­té­gia.

Ha va­la­ki ed­dig sem ér­tet­te iga­zán a há­rom bal­ti or­szág, Észt­or­szág, Lett­or­szág és Lit­vá­nia po­li­ti­kai rend­sze­rét és párt­struk­tú­rá­ját, az nem fog­ja az EP-választások után sem meg­ér­te­ni.

A jú­ni­us ele­ji, né­me­tek el­le­ni nem várt győ­ze­lem nyo­mán még na­gyobb az ér­dek­lő­dés a ma­gyar fut­bal­lis­ták iránt. Na de jó-e ne­künk, ha nem a ma­gyar csa­pa­to­kat erő­sí­tik?

„Párt­ál­lás­tól füg­get­le­nül va­la­men­­nyi je­lölt nor­má­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött hir­det­het­te ter­ve­it, mu­tat­hat­ta be vá­lasz­tá­si aján­la­tát. Eb­ben a te­kin­tet­ben a ’89 utá­ni Ro­má­nia leg­ci­vi­li­zál­tabb vá­lasz­tá­si kam­pá­nya zaj­lik.” Mind­ezt Gabriel Oprea, a köz­igaz­ga­tás­ért fe­le­lős tár­ca nél­kü­li mi­nisz­ter je­len­tet­te ki egy hét­tel a kam­pány­zá­rás előtt a pre­fek­tu­sok­kal tar­tott táv­ér­te­kez­le­ten. És ha be­le­sza­go­lunk a ro­má­ni­ai le­ve­gő­be, meg­pró­bál­juk ven­ni a vá­lasz­tá­si han­gu­la­tot, ha­son­ló kö­vet­kez­te­tés­re jut­ha­tunk.

Miért az állam a multinacionális cégek legjobb barátja, és mit szól ehhez a politikailag aktív középosztály? Kiknek az érdekeit szolgálja a jelenlegi állapotok fenntartása és miért nem képesek közszolgáltatásaink a tőlük elvárható színvonalat nyújtani?

Bár fe­le­lős kor­mány­za­ti té­nye­zők és az Eu­ró­pa-terv hir­de­té­sei sze­rint min­den rend­ben van a gaz­da­ság­ban, sőt az elő­ző kor­mány rém­tet­tei mi­att szük­sé­ges ki­iga­zí­tás után most már el­in­dul­ha­tunk föl­fe­lé, a gaz­da­sá­gi hely­zet ko­ránt­sem tű­nik ilyen ró­zsás­nak.

Nagy taktikai csata végén dől el június 13-án, hogy kormány vagy ellenzéke sikerét hozza-e az európai parlamenti választás. Ilyen voksolást nem látott még az ország: mivel borítékolható a csekély érdeklődés, és az urnákhoz járulók összetétele is felboríthatja a várakozásokat, nehéz volna a végeredményt megjósolni. Az MSZP kampányában az alacsony részvételre játszva kerüli a csinnadrattát, a Fidesz számára pedig híveinek mozgósítása a legnagyobb kihívás.