Az em­ber Bu­da­pes­ten né­hány év alatt meg­ta­nul­ja, hogy reg­gel és dél­után ne ül­jön ko­csi­ba. Fel­té­ve, hogy nem akar­ja meg­hall­gat­ni a hí­re­ket ne­gyed­órán­ként, él­vez­ni az igazi slá­ge­re­ket vagy azt, hogy daanuubíuussz karaavááánnn.

Más fér­fi­nak mit ös­­sze kel­le­ne szer­vez­ked­nie, ha­zu­doz­nia, ha­zar­dí­roz­nia, míg an­­nyi pénz­re tesz szert, hogy öt nő közt éb­red­jen. Ve­lem több­nyi­re meg­tör­té­nik reg­ge­len­te: lá­nya­im ke­reszt­be-ka­sul mász­kál­nak pap­la­no­mon, és ös­­sze-vis­­sza ölel­get­nek. Jó kis ada­lék Zsámbék-city kor­társ nép­lel­ké­nek is­me­re­té­hez: egyik barátnénk évek óta kéz­mű­ves ját­szó­há­zat szer­vez a Mű­ve­lő­dé­si Ház­ban, s mint­hogy a té­vé Fő­tér cí­mű mű­so­ra ki­es fa­lunk­ról csi­nál össze­ál­lí­tást, őt is meg­kér­ték, hív­ja ös­­sze a gye­re­ke­ket, hadd ve­gyék fel azt is.

Az utób­bi na­pok ol­vas­má­nya­i­val bí­be­lő­döm. Nem a ré­gi ko­rok mes­te­re­i­nek, s nem is ki­mű­velt kor­tár­sa­im okos és ne­mes gon­do­la­ta­i­val, ha­nem őse­im meg­ta­lált le­ve­le­i­vel. Hos­­szú évek óta gyűj­tö­ge­tett, több száz éves ira­to­kat, anya­köny­vi ki­vo­na­to­kat, ke­reszt­le­ve­le­ket, ob­si­to­kat, adás­vé­te­li szer­ző­dé­se­ket, bir­tok­ös­­sze­írá­so­kat, iga­zol­vá­nyo­kat, egye­te­mi in­de­xe­ket, tit­kos­szol­gá­la­ti fel­jegy­zé­se­ket ma­gá­ba fog­la­ló csa­lá­di do­ku­men­tá­ci­ós tá­ram nagy­anyám­nak kö­szön­he­tő­en né­hány egy­ér­tel­mű­en azo­no­sít­ha­tó fel­me­nőm, s pár, szá­mom­ra is­me­ret­len ro­ko­nom el­ső és má­so­dik vi­lág­há­bo­rús tá­bo­ri le­ve­le­i­vel gaz­da­go­dott.