A tavaszi forróságban meztelen kisgyerekek ugrálnak önfeledten a Douro vizébe, ügyet sem vetve a bámészkodó turistára. A rozoga, közép-korból itt maradt házak előtt száradó lepedőket lenget az óceán felől fújó szél, a Nap megcsillan a rozsdás parabola-antennák peremén.

„Úgy gondolom, hogy Ausztráliának vagy Új-Zélandnak sokkal több köze van Európához, mint Fehéroroszországnak vagy Ukrajnának” – idézte az Ukrajnában megjelenő angol nyelvű Kiev Post Romano Prodit 2002. december 13-án, amikor Ukrajna Európa Uniós csatlakozásáról faggatták. Hiába no, mondhatnánk, vannak olyan alapigazságok, amelyeket még a legszélesebb diplomáciai bájvigyorral sem lehet eltakarni.

Nem kis bá­tor­ság kel­lett ah­hoz, hogy köz­vet­le­nül a Draskovics-féle újabb el­vo­nás be­je­len­té­se után, sze­rény meg­ta­ka­rí­tá­sa­im ter­hé­re (vö. csa­lá­di ezüst) auszt­ri­ai ki­szál­lást en­ge­dé­lyez­zek ma­gam­nak. Az úti cél Ti­rol Vorderlanersbach ne­vű ap­ró te­le­pü­lé­se. (A ne­vet sze­re­tet­tel aján­lom a mi­nisz­ter­el­nök úr lo­go­pé­du­sá­nak szí­ves hasz­no­sí­tás­ra, köz­vet­le­nül a Moszk­vics slussz­kulcs és a vad­meggy­mag vagy gya­kor­lósza­vak elé.)

Hi­va­ta­lo­san Schneeberg. Al­só-Auszt­ri­á­ban, Bécs­új­hely­től kis­sé dél­nyu­gat­ra, mint­egy 50 km-re fek­szik. Ba­rá­ti tár­sa­ság for­dí­tot­ta le a ne­vét ma­gyar­ra, mi­u­tán több­ször meg­mász­ta és meg­győ­ző­dött ró­la, hogy jó hely. Mél­tán azért is, mert tisz­ta idő­ben Ma­gyar­or­szág­ról, Sop­ron kör­nyé­ké­ről és a Fer­tő-tó mel­lé­ké­ről meg­pil­lant­ha­tó. Az esz­ten­dő je­len­tős ré­szé­ben hó bo­rít­ja a ha­tal­mas mész­kő-töm­böt, az Al­pok ke­le­ti bás­tyá­ját, mely nem csip­kés or­mok­kal büsz­kél­ke­dik, ha­nem fenn­sík­ra em­lé­kez­te­tő te­tő­vel, ezért ös­­sze­té­veszt­he­tet­len.

Szol­no­kon de­rül ki, hogy a ki­sze­melt busz iga­zá­ból nem is megy be Nagy­kö­rű­re, bár va­ló­ban meg­kö­ze­lí­ti né­hány ki­lo­mé­ter­nyi­re. Rö­vid he­zi­tá­lás után el­fo­gad­juk a Vo­lán aján­la­tát, s igény­be ves­­szük szol­gál­ta­tá­su­kat a nagy­kö­rűi el­ága­zá­sig. A csuklósbusz hát­só ülé­sén a jár­mű min­den rez­dü­lé­sé­vel együtt élünk, egy-egy ko­mo­lyabb út­hi­bá­nál úti­társ­nőm szin­te az ölem­ben köt ki. Nem rossz. A ke­reszt­út­nál épp csak le­szál­lunk, már las­sít is mel­let­tünk egy au­tó, s kö­zép­ko­rú fér­fiú kér­de­zi, el­vi­het-e min­ket va­la­med­dig. A fi­gyel­mes­ség – lás­suk be – in­kább a kol­le­gi­ná­nak szól.

Fi­u­me nem­ze­ti em­lé­ke­ze­tünk At­lan­ti­szai kö­zé tar­to­zik. Va­ló­ban kü­lön vi­lág volt a ré­gi Ma­gyar­or­szá­gon, és csak­ugyan el­sül­­lyedt, mert még a múlt iránt ér­dek­lő­dők sem mind tud­ják, hogy a mai Rijeka azo­nos ve­le. Óvá­ro­sa ma olyan szi­get, me­lyet csak az egyik ol­da­lán ha­tá­rol ten­ger, más­fe­lől to­rony­há­zak sű­rű sor­fa­la fog­ja közre. A volt szo­ci­a­lis­ta tá­bor­ban gya­ko­ri je­len­ség itt azért kü­lö­nö­sen fé­lel­me­tes, mert a Karszt-hegy­ség me­re­dek lej­tő­i­re épült ház­gyá­ri ko­los­­szu­sok több­szö­rö­sen fö­lé­je ma­ga­sod­nak a te­le­pü­lés mag­já­nak. Nem kell fél­nünk, há­la Is­ten­nek agyon­nyom­ni nem tud­ták, így az óvá­ros, mely­nek szűk ut­cái el­ta­kar­ják a be­ton­gyű­rűt vi­rul és áraszt­ja a jó he­lye­ken nél­kü­löz­he­tet­len ele­met, a sa­já­tos han­gu­la­tot.

Ha az ember fejébe veszi, hogy tanulmányai egy részét Németországban kívánja lefolytatni, legjobban teszi, ha Göttingenbe (avagy latinos, régies nevén Göttingába) utazik, ahogy azt jómagam is tettem. A három nagy német egyetemi város közül ez az egyik (a másik kettő Freiburg és Heidelberg), és bár csak német szemmel tűnik kisvárosnak 130000 lakosával, a régi és neves Georg-August Universität mintegy harmincezer hallgatója igencsak hangulatossá tudja tenni ezt az erősen protestáns és egyébiránt hagyományosan baloldali kötődésű települést.

Vá­ro­sok­ba is le­het sze­rel­mes az em­ber, per­sze. S aki min­de­nes­tül sze­re­ti meg­él­ni a sze­rel­met, az bi­zony jól te­szi, ha meg­is­me­ri Er­dély­or­szá­got a sok vár­ha­tó csa­ló­dás­sal együtt. Mert az igaz, hogy az el­múlt év­ti­ze­dek­ben egy­kor büsz­ke, gyö­nyö­rű vá­ro­sok vesz­tet­ték el bá­ju­kat, ham­vas­sá­gu­kat és kény­sze­rű­en meg­ha­jol­tak a rom­bo­ló, eszement, mo­der­ni­zá­ci­ó­nak ne­ve­zett, va­ló­já­ban lé­lek­ölő át­for­má­lá­sok előtt. Má­tyás ki­rály szü­lő­vá­ro­sa pél­dá­ul a té­bo­lyult na­gyi­pa­ri láz­ál­mok erő­sza­ká­nak és a ro­mán so­vi­niz­mus­nak esett ál­do­za­tul, Ady ma­gyar Pá­ri­zsa már (és még) nem híd Ke­let és Nyu­gat kö­zött, hogy a töb­bi nagy ha­gyo­má­nyú te­le­pü­lés­ről most ne is ejt­sünk szót.

Meg­van. A Fel­vi­dé­ket Mik­száth Kál­mán ve­szí­tet­te el. Ad­dig hadrikált min­den­fé­le atya­fi­ak­ról, ke­dé­lyes bo­lon­dok­ról, fé­lig tót him­pel­lé­rek­ről, tisz­ta gyolcs­ba öl­tö­zött, al­ma­ar­cú szol­gá­ló­le­ány­ok­ról, amíg Bu­da­pes­ten és egye­bütt min­den­ki el­hit­te, hogy Felsőmagyarországon csak ilyen ala­kok lak­nak. No, meg né­hány pán­szláv agi­tá­tor, de azo­kat majd el­vi­szi a csend­őr. Meg is lett az ered­mé­nye.

A dal­má­ci­ai ki­kö­tő­vá­ros ódon bel­vá­ro­sá­nak szűk ut­cá­i­val, a ká­vé­zók já­ró­ke­lők fe­lé for­dí­tott szé­ke­i­vel, a ten­ger­par­ti sé­tán­­nyal és az óri­á­si adag fagy­lal­tok­kal iga­zi, han­gu­la­tos me­di­ter­rán te­le­pü­lés. Vic­ces ku­kás­ko­csi-ve­ze­tők, őrült pör­gés a Shark disz­kó­ban, ten­ger­víz­zel fel­töl­tött me­den­cék a stran­don, össz­né­pi „Há­bo­rús bű­nös vagy há­bo­rús hős” já­ték a vá­ros fa­la­in (Há­ga nem fe­lel). Min­den adott te­hát egy ki­lenc­száz év per­szo­ná­lu­ni­ó­ra ala­po­zott, ütős dal­mát nya­ra­lás­hoz.