Joel Coen (Fargo, A nagy Lebowsky) film­je olyan, mint­ha egy negy­ve­nes évek­be­li ame­ri­kai film-noirt újí­tot­tak vol­na fel di­gi­tá­li­san. Nagy­sze­rű a sze­rep­lő­vá­lasz­tás: Billy Bob Thornton a Ször­nyek ke­rin­gő­je után új­ra drá­mai ala­kí­tást kap, sőt: tu­laj­don­kép­pen ha­son­ló ka­rak­tert ját­szik, bár a Fargo Os­car-dí­ja­sát, Francis McDormand-et lát­tam már jobb bőr­ben.

Megasztár, megasztár – skan­dál­ta a tö­meg, ami­kor a ki­lenc órá­ra meg­hir­de­tett Eu­ró­pa Ki­adó kon­cert jó egy órás ké­sés­sel el­kez­dő­dött. Előzenekar nem volt, a kö­rü­löt­tem ál­lók kö­zül va­la­ki ne­hez­mé­nyez­te is, mond­ván, hogy a ze­ne­aka­dé­mi­án edző­dött vá­za nincs ilyen igény­be­vé­tel­hez szok­va. Ez a fél­mon­dat so­kat el­mond a kö­zön­ség egé­szé­ről is. Aki hely­ből ki­csen­get 3 ru­gót, már nem bazmegelős ka­masz­bun­kó.

Jó nyaram volt, de tényleg. DVD-n kiadták Jane Fonda és Robert Redford szenzációs párosát, Neil Simon-vígjátékuk filmjét. Mezítláb a parkban, mert erről van szó, és anno Oscar-díjak estek a filmadaptációra. A DVD korong sértetlenül tartalmazza a celluloid anyagát, és tropikus forróság elől menekülve háromszor is végigvetítettem magamnak ezt a zseniális darabot. Gondolhatják, hogy minden sorát fújom, már rég nem a szövegpoénokon rötyögök.

Robert Plant a rocktörténet nagy ha­tá­sú elő­adó­ja – el­ső­sor­ban mint a Led Zep­pe­lin éne­ke­se. Hogy a Zep-en kí­vül is van Plant, ar­ról nem na­gyon ér­te­sül a köz­nép, pe­dig, em­lék­szünk, né­hány éve a szin­tén zep­pe­li­nes Jimmy Page tár­sa­sá­gá­ban Ma­gyar­or­szá­gon is járt.

Megint egy fran­cia film, el­vég­re frank film­he­tek van­nak. Úgy is in­dít­hat­nánk, hogy megint itt egy Depardieu. De egy­részt rög­tön ket­tő van itt, más­részt ez most jó, nem úgy, mint a múlt­ko­ri Po­fa be c. rém­ség. Tény­leg az. Mind­ket­tő.

A jó ég tud­ja, mi­ért mos­ta­ná­ban je­lent meg ez a cédé. 2001-ben rög­zí­tet­ték az Er­kel Szín­ház­ban, 2003-as jog­je­le­ket lá­tok a bo­rí­tón, a rá­dió­rek­lá­mok meg 2004 ta­va­szán súg­ták a fü­lem­be: volt egy kon­cert, ami­ből most le­mez lett. Pres­ser-kon­cert, Pres­ser-le­mez.

A tavasszal kirügyezett filmszemle közönségdíját kapta a mű, amelyet biztosan a szemorvosi lobbi támogatott leginkább. Ebben a másfél órában svenkelésmentes, nyugodt szemlélődésre alkalmas 10, 5 illetve 2 másodperc nem fért bele.

Ta­va­szi Könyv­fesz­ti­vál Bu­da­pes­ten. Nagy haccacáré nap­pal a Kong­res­­szu­si­ban, es­té­re meg­hí­vónk a Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um­ba szól. Kés­ve érünk, de nem so­kat, még­is le­fu­tot­tak a procc­be­szé­dek, Hiller úr ma­gá­nyo­san, már tá­nyér­ral a kéz­ben, fel­szer­szá­moz­va gras­­szál teremszerte. Ap­ro­pó, Grass! Min­den­ki itt van, csak a ne­ve­ze­tes Günter dísz­ven­dég nincs se­hol. Meg a szel­lem, mint­ha az hi­á­nyoz­na.

Nem ér­de­mes ko­rán ha­za­men­ni, mert ta­nú­ja le­szel va­la­mi­nek, ami nem nyo­masz­ta­na, ha nem lát­nád. Mert men­nek ezek a so­ro­za­tok. Mind­egy, csak spa­nyo­lul vagy por­tu­gá­lul tá­tog­ja­nak, hogy a mi x+1-ik szink­ron­vo­na­lunk di­cső hang­re­zeg­te­tői rá­po­já­cáz­has­sák la­tin-ame­ri­kai ud­var­tar­tás­ok há­po­gó cse­léd­je­it, unat­ko­zó ci­ca­ba­bá­it, skatulyapasijait.

Ha­zánk te­le­ví­zi­ó­zá­sá­nak la­ter­na magicá-ja, Grand Canalja, ma­gya­rán szól­va mar­káns köz­éle­ti le­fo­lyó­ja, te­hát az MTV újab­ban már ket­tő, Juszt Lász­ló ál­tal jegy­zett mű­sort ára­mol­tat át csa­tor­ná­ján, és jut­tat az össz­né­pi fe­le­dés emész­tő­göd­re­i­be.