An­nak ide­jén, ami­kor min­den kez­dő köz­gaz­dász­nak Pa­lo­tás Já­nos volt a pél­da­ké­pe és a mobilokat még tás­ká­ban hord­ták, de már meg­in­dult a végeérhetetlen kam­pány­had­já­ra­tuk, egy hos­­szú­ra nyúlt TV-s rek­lám­blokk vé­gén a nagy­ma­mám fe­lém for­dult, és cso­dál­koz­va meg­kér­dez­te: „Mondd már meg ne­kem fi­acs­kám, mi az is­ten­an­gya­la az a Pan­non GSM?”

Hi­va­ta­los, fél- és nem hi­va­ta­los fel­iratok özö­ne kö­szön ránk lép­ten-nyo­mon. Üzen a kö­zös kép­vi­se­lő, az új­ság­ki­hor­dó, az osz­tály­fő­nök, a pos­tás és a lift­sze­re­lő. Ugyan a kéz­írás­sal ké­szült élet­ve­ze­té­si út­mu­ta­tók eltűnőfélben van­nak, ám sze­ren­csé­re a nyom­ta­tott meg­ol­dá­sok is to­vább­vi­szik az örök­sé­get és őr­zik sa­já­tos bá­ju­kat.

Va­la­mi­kor réges ré­gen ami­kor az utol­só rob­ba­nós Vi­de­o­ton TV na­gyot dur­ran­va vég­leg ki­múlt, és ami­kor ki­dug­ta a fe­jét a föld­ből az el­ső ha­zai biogiliszta, szó­val a ma­gyar ka­pi­ta­liz­mus haj­na­lán az el­ső de­cem­be­ri fagy ide­jén szor­gos ácsok lep­ték el a pes­ti asz­fal­tot.

Az azért megvan, amikor a gondos családfő betuszkolja övéit a gépjárműbe és ráhajt az M7-esre? Nem rokonlátogatás a cél, hisz Budaörsnél már lekanyarodik. Igen, a célkeresztben az Auchan-mézeskalács meg a Tesco gazdaságos wc-papír.

Trend-szakértői szemünkkel a nagyvárosi élet sűrűjét fürkészve nem tudtuk nem észrevenni, hogy bizony újra a retro a divat. Most mégsem a Tisza cipő és a csehszlovák mackófelsők világába kívánjuk kalauzolni a nyájas olvasót, nem is az NDK gyártmányú, design centerbe kívánkozó tárgyak gyűjteményét méltatjuk (azokat a Centrális galéria úgyis már közszemlére tette).

Va­la­mi­kor a 70-es évek­ben a kis­ker­tek­ben kez­dő­dött. Amit már meg­un­tunk ott­hon, azt le­vit­tük a te­lek­re, „jó lesz az még a suf­ni­ban va­la­mi­re”-fel­ki­ál­tás­sal. Ko­pott rojt­sző­nyeg, tö­rött szék, lyu­kas szó­dás­üveg, mű­anyag falimacska. Ezek al­kot­ták a hét­vé­gi tel­kek sa­já­tos ma­gyar en­te­ri­őr­jét. Az­tán a 80-as évek lá­za­dó fi­a­tal­jai meg­un­ták a te­lek­re já­rást, ki­vet­ték a fa­ter ke­zé­ből a slussz­kul­csot és el­in­dult a suf­ni tuning. Az ügye­sebb­je fel­fúr­ta az 1300-as La­dát, vagy le­vág­ta a ki­pu­fo­gó­csö­vet, a töb­bi­ek be­ér­ték a bó­lo­ga­tó ku­tyá­val meg a hát­só lég­te­re­lő­vel. A 90-es évek­ben ki­tel­je­se­dett a fo­gyasz­tók ízlésvilága. El­kez­dő­dött a TV Buhera korszaka.

Tej­ka­ra­mel­la, va­dász­bics­ka, 9 vol­tos transz­for­má­tor, pittyegő éb­resz­tő­óra. Ezek vol­tak tizenéves ko­rom nagy szer­ze­mé­nyei a szo­ci­a­liz­mus­ban ta­lán egye­dü­li­ként vi­rág­zó „kö­zös pi­a­con”, nép­nyel­ven a len­gyel pi­a­con. Az­óta sok min­den meg­vál­to­zott, elő­ször a rend­szer, az­tán a kö­zös pi­ac. Igaz, az előb­bi meg­bu­kott, az utób­bi vi­szont to­vább­ra is pros­pe­rál, de most már kí­nai pi­ac né­ven.