Fi­u­me nem­ze­ti em­lé­ke­ze­tünk At­lan­ti­szai kö­zé tar­to­zik. Va­ló­ban kü­lön vi­lág volt a ré­gi Ma­gyar­or­szá­gon, és csak­ugyan el­sül­­lyedt, mert még a múlt iránt ér­dek­lő­dők sem mind tud­ják, hogy a mai Rijeka azo­nos ve­le. Óvá­ro­sa ma olyan szi­get, me­lyet csak az egyik ol­da­lán ha­tá­rol ten­ger, más­fe­lől to­rony­há­zak sű­rű sor­fa­la fog­ja közre. A volt szo­ci­a­lis­ta tá­bor­ban gya­ko­ri je­len­ség itt azért kü­lö­nö­sen fé­lel­me­tes, mert a Karszt-hegy­ség me­re­dek lej­tő­i­re épült ház­gyá­ri ko­los­­szu­sok több­szö­rö­sen fö­lé­je ma­ga­sod­nak a te­le­pü­lés mag­já­nak. Nem kell fél­nünk, há­la Is­ten­nek agyon­nyom­ni nem tud­ták, így az óvá­ros, mely­nek szűk ut­cái el­ta­kar­ják a be­ton­gyű­rűt vi­rul és áraszt­ja a jó he­lye­ken nél­kü­löz­he­tet­len ele­met, a sa­já­tos han­gu­la­tot.