Azt, hogy mi­lyen ér­té­kes kin­csünk a to­ka­ji bor, ha más­hon­nan nem is, a Him­nusz­ból min­den­ki tud­hat­ja. De azt, hogy mi­ből és ho­gyan is lesz a to­ka­ji, már ke­ve­seb­ben, azt pe­dig, hogy mi a kü­lönb­ség az olyan el­ne­ve­zé­sek kö­zött, mint esszen­cia, aszú, sza­mo­rod­ni, for­dí­tás és más­lás, alig tud­ják a mű­ked­ve­lők, hét­vé­gi iszo­ga­tók. Már­pe­dig ez épp­úgy ré­sze a hon­is­me­ret­nek, mint az, hogy meg tud­juk kü­lön­böz­tet­ni a pu­lit – még ha fe­hér is – a ko­mon­dor­tól.

Sokan teszik fel nekem a kérdést, vajon érdemes-e misztifikálni a talaj, a mikroklíma jelentőségét a borászatban? Nemcsak a borkultúra újkeletű hazai terjedésével és fejlődésével együtt megjelent borsznobizmus egyik újabb szomorú jelenségeként kell értékelni a „terroir” szó egyre gyakoribb felbukkanását borgőzös társaságokban? Nos, a kérdésekben megbúvó szigorú kritikának van alapja: egyre-másra bukkannak fel a főleg francia eredetű borszakmai kifejezések az értő és a műkedvelő körökben egyaránt, és terjednek valós tartalmukat elveszítve a laikus közönség körében. Az alábbiakban a mai Magyarorország egyik borvidékének, az alföldi régiónak a sajátosságait vesszük szemügyre.

Szép vagy, gyö­nyö­rű vagy Ma­gyar­or­szág, de ben­ne is a szek­szár­di ta­lán a leg­szebb bor­vi­dé­künk. Leg­in­kább a vál­to­za­tos­sá­ga mi­att: Szek­szárd kör­nyé­ké­nek hét dű­lő­je vál­to­za­tos mik­ro­klí­mát biz­to­sít.

Nagy-Ma­gyar­or­szág tör­té­nel­mi bor­vi­dé­ke­it be­mu­ta­tó so­ro­za­tun­kat he­lyes a 19. szá­za­di tör­té­nel­mi kör­nye­zet­tel kez­de­ni. A bor­kul­tú­ra év­ez­re­de­ken át fel­hőt­le­nül fej­lő­dött együtt a gaszt­ro­nó­mi­ai kul­tú­ra ré­sze­ként (nö­vény­ne­me­sí­tés, bor­fel­dol­go­zás).