OFFLINE | múltidéző |
Vázsonyi Vilmos emlékezete
Az első polgári demokrata a magyar parlamentben
(2005. október)
Száznégy éve annak, hogy Vázsonyi Vilmost, a fiatal Demokrata Párt harminchárom éves vezetőjét 1901. október 2-án, elsöprő többséggel országgyűlési képviselővé választották Terézvárosban.

Az esemény jelzésértékű volt, a politikai elit tekintélyes része úgy is kezelte az általuk nem várt fordulatot. A népszerű ügyvéd és vezércikkíró pártja csupán 1894 óta működött a Terézvárosban. Országos párttá is csak egy év múlva, 1900. augusztus 20-án nőtte ki magát Kolozsváron. A Szamos-parti városban elmondott programadó beszéde a legszebb, a leggondolatébresztőbbek egyike a magyar politika történetében.

KOCKÁZATOS VÁLLALKOZÁS
Vázsonyi fellépése kockázatos vállalkozás volt. A fővárosi klikkek lekicsinyléssel fogadták, hogy a Sümegen született, zsidó származású fiatal ügyvéd Budapest egyik legnagyobb kerületének, a Terézvárosnak mandátumára pályázik. Október elején azonban kiderült, hogy a választók tömegesen csatlakoznak a Demokrata Párt fiatal vezérének táborához. (Estéről-estére, kávéházakban, vendéglőkben gyűléseket tartva toborozták a választókat az új párt lelkes agitátorai Vázsonyi zászlaja alá.) Az agitációt erősítették a szavazati joggal nem bírók ezrei, akik „Terézváros szerelmesének” megválasztásától a népjogok megvalósulását remélték. Eme régi politikai eseményre azért emlékezünk, mert a győzelem nemcsak a szavazati joggal bíró választóknak, hanem a választójoggal nem rendelkezőknek is a győzelme volt. Nemcsak a magyar lapok, hanem a külföldi sajtó is foglalkozott az eseménnyel. A Berliner Tagblatt például tárcát írt Vázsonyiról.
A fiatal képviselő, de a majdani igazságügyminiszter és választójogi miniszter életének, tevékenységének keretét a Terézváros adta. Az akkor még városszéli, álmos kerületben feltűnő fiatal fiskális név szerint ismerte a kiskereskedőket, kisiparosokat, a kistisztviselőket, az alkalmazottakat és más kispolgárokat, akik érdekében és akikkel pártot alapít. Rajongva szerették. „Ezek a névtelen kisemberek – emlékezik Krúdy Gyula –, akikre jóformán senkinek sem volt szüksége a városban: ezek kezdenek emlegetni egy nevet, – a Vázsonyiét. Őt emlegeti Strasszer, a részletes, aki azzal állít be vevőihez, hogy úgyis magyarok vagyunk, szavazzunk hát Vázsonyira.”
Annak idején, 1901-ben Vázsonyi egy olyan országgyűlés tagja lett, amely törvénykezési szinten kiépítette a liberális magyar államot, de az elittársadalomról a tömegtársadalomra való áttérés során az egyre bővülő szociális kihívásokra már nem talált megfelelő válaszokat. A „terézvárosi Cyrano” (így nevezte Krúdy) vitathatatlan érdeme: a XIX. század végén kispolgári és polgári rétegek tudatos, önérzetes képviselőjeként lépett fel, és politikai pártba tömörítette őket. Vasmarokkal összefogott pártja volt az első polgári párt Magyarországon. Nem közjogi alapon, azaz a ’67-es – ’48-as ellentét alapján jött létre, hanem egy társadalmi réteg érdekeinek védelmét vállalta, Vázsonyit egészen 1926-ban bekövetkezett haláláig folyamatosan választották újra meg újra terézvárosi képviselővé, távollétében is, amikor Tisza István meggyilkolása után nyomban távozni kényszerül az országból. Minden jel arra vall, hogy a félrevezetett csőcselék bosszúját ő sem kerülhette volna el.

ÜGYVÉD ÉS ÚJSÁGÍRÓ
Több ellenzéki csoportosulásban vett részt az évtizedek során, hogy pártját és választóit minél közelebb hozza a politikai döntésekhez. Még az ellenfelei is elismerték róla, hogy mindenhol a spiritus rector szerepét játszotta. Mint kiváló – egy időben saját napilappal rendelkező –, híres publicista vezércikkekben, pamfletekben tudta népszerűsíteni elveit. Mint közkedvelt ügyvéd és jogász, híres politikai pereket nyert meg a kormány tagjaival szemben is. A leghíresebbek: az 1904-es vasutas per, a Lengyel Zoltán – Polónyi Géza per, a Désy Zoltán – Lukács László per, Gratz Gusztáv felmentéssel végződő védelme IV. Károly király visszatérési kísérlete után, illetve a frankbotrány-különvélemény megfogalmazása. 1894-ben, 26 évesen beválasztották Budapest törvényhatósági bizottságába. Programjában, beszédeiben fennhangon hirdette, hogy meg akarja törni az érdekcsoportok, a családi politikusok, azaz a klikkek hatalmát. „Nem pártolunk olyan jelölteket, akik a közélettől várnak valamit – mondotta –, hanem csak olyan férfiakat, akiktől a közélet várhat valamit.” Fellépett a virilizmus és a vagyoni cenzus ellen, mivel azon alapult Budapest közgyűlésének akkori szervezete. „Uraim – fejtegette a Demokrata Párt Nagymező- és Mozsár-utca sarkán levő helységében, 1897 novemberében –, aki közjogot csatol a vagyonhoz, az a tőke ellen való gyűlöletre izgat, szétszakítja a társadalmat és provokálja az osztályok harcát. Akinek több a vagyona, mint a másik polgártársának, akinek a szerencse jobban kedvezett, az élvezze vagyonát zavartalan boldogságban, örüljön szerencséjének, de a buta sorsból ne merítsen jogot arra, hogy polgártársain uralkodjék.”
Városházi képviselőként Vázsonyi-nak oroszlánrésze volt az új típusú kommunálpolitika és a modernizáció felgyorsításában Budapesten. A közművek teremtéséhez, az üzemek községesítéséhez, a kültelkek közigazgatási és infrastrukturális bekapcsolásához, a nagymértékű lakás- és iskolaépítéshez, a bérstopig menő bérlővédelemhez, az új progresszív városi adó és szociálpolitika bevezetéséhez, a kultúra intenzív támogatásához Vázsonyi Demokrata Pártja biztosította a működőképességet a városházán Bárczy István polgármestersége alatt. A parlamenttel ellentétben a városházán ugyanis számottevő erőt képviselt Vázsonyi pártja. Tovább lehetne sorolni Vázsonyi érdemeit, de az elmondottak talán kellően indokolják a terézvárosi politikus életművével való foglalkozást.

MIÉRT NEM FEDEZTÉK FÖL?
Joggal vetette fel a kérdést évekkel ezelőtt Kőszeg Ferenc: miért nem fedezték fel maguknak Vázsonyit a különböző színezetű demokraták a rendszerváltás hajnalán, hiszen akkor, a nyolcvanas évek végén, a pártképződések idején mohó szellemi őskeresés folyt?
Két válasz lehetséges: vagy nem tudott semmit róla a pártokat körülrajzoló értelmiségi holdudvar, vagy ami keveset illetve sokat tudott, azt roszszul tudta. Vázsonyi Vilmos közvetve és közvetlenül áldozata lett a több évtizedes indoktrinációnak. Pedig pártját hivatalosan is Demokrata Pártnak hívták, ő volt az első, akit demokrata programmal választottak képviselővé. Ugyanakkor másképp volt szabadelvű, mint a kormányzó Szabadelvű Párt hívei, mivel ő az angol radikálisokat, Gladstone-t tekintette politikai rokonának. Kossuth Lajosra hivatkozva és az ő szellemi örökségét szem előtt tartva nemzeti demokratának nevezte magát.
A Vázsonyi-életművet beindázó és körbefogó csend, hallgatás okainak taglalása igen messze vezetne és szétfeszítené e méltatás gondolati kereteit, de a legfőbbnek vélt egyik okra rá kell mutatnunk. Az 1918-as eseményeket, valamint a Tanácsköztársaság „érdemeit” taglaló ismeretterjesztő, vagy monografikus igényű könyvek Vázsonyi személyét negatív jelzőkkel bástyázták körül, fantomizálták, hiszen ő a „forradalom”, a „felfordulás” ellensége volt, akkor, amikor a határokon ellenséges és területszerzésre éhes csapatok gyülekeztek. A marxi konfontatív szellemtől áthatott, moralizálgató, kizárólag osztályszempontú, és több-kevesebb kénytelenségből az ideológiai követelményeket messze kiszolgáló művekre csak utalnunk kell, hiszen hasznosítható részkutatásokat – akár Vázsonyit illetően is – találhatunk bennünk. Ám Vázsonyi igen rossz minősítést kapott azoktól a történészeinktől is, akik a rendszerváltás előtti évtizedekben sokat tettek Károlyi Mihály, majd Jászi Oszkár érdemeinek ismertetéséért. Mivel Vázsonyi a sorsfordító esztendők előestéjén Károlyi Mihály és az őt befolyásoló Jászi Oszkár valamint Kunfi Zsigmond politikai ellenfelévé vált, velük konjunkturális okokból foglalkozó történészek – Vázsonyiról csak negatív és egyoldalú képet festettek. Hogy ne maradjak példa nélkül: Litván György több ízben is kétségbe vonta Vázsonyi demokrata mivoltát, az adott viszonyok közt a maximumot kihozó, kiváló, de kompromisszumkész, 1917-ben megfogalmazott választójogi törvényjavaslatát pedig rendkívül antidemokratikus törvényjavaslatnak minősítette. Ugyancsak ő azt is állítja, hogy „a demokrata Vázsonyi Vilmos a reakcióhoz pártolt, s miniszterként nem megvalósítani, hanem elodázni segített a demokratikus reformot.” Ezek után nem csoda, ha a szórványos, de negatív Vázsonyi-kép még az irodalomtörténeti kommentárokban is visszaköszön.

KÁROLYIÉK ELLEN
A Vázsonyi-kép teljességéhez tartozik, hogy igazságügyminiszterként 1918 kora tavaszán szorgalmazta a királynál Károlyi letartóztatását. 1918 szeptember havának végén Károlyiék zaklatásig menő kapacitálásai ellenére sem csatlakozott hozzájuk. Különösen Kunfi Zsigmonddal és Jászi Oszkárral szemben érzett leküzdhetetlen ellenszenvet. Jásziban a gyakorlati érzék híján politizáló teoretikus taszította, meg az a betűgőg, amely később uralkodó vonása lett a XX. századi értelmiség tekintélyes részének. Kunfinak még a nevét sem szerette hallani: „ő veszedelem azokra nézve is – mondta –, akiknek az érdekét szolgálni látszik.” Károlyit az októberi „katonai lázadás” dadogó Demoszthenészének titulálta, aki – az orosz polgári forradalom bolsevizmusba csúszására utalva – egyszemélyben eljátssza Lvov herceg, majd Kerenszkij, később Lenin szerepét, aszerint, hogy merre sodorják az események. Vázsonyi elfogadhatatlannak, veszélyesnek tartotta a nemzetek fölötti, a magyar államiságot is képlékenyen felfogó, a globalitásban feloldódni kívánó polgári radikálisok vízióit, illetve a nemzetalatti, osztályokra épült stratégiai szemléletet, amely a szociáldemokrácia baloldalának sajátja volt. Noha a nemzeti demokrata politikus is tisztában volt a korabeli magyar társadalom torlódott rétegződésének feszültséget keltő helyzetével. Másfelől vitriolba mártott tollal cikkezett, vitatkozott a nemzeti gondolatot kisajátító, azt dogmatikusan felfogó, „maradi” szemlélet ellen, amely a hagyományos politikai elit tekintélyes részének világképéhez tartozott.
Vázsonyi Vilmost eszméinek kivitelezésében, programja megvalósításában korlátozta annak a szavazói bázisnak a gyengesége és lokalizált helyzete, amelyre támaszkodni kívánt. Az a polgárság, amelynek képviselője volt, nem volt nagy, nem volt homogén és érdekérvényesítő képessége sem volt erős. A középosztály, azon belül a kispolgárság zömének mintakövető magatartása is akadályt képzett az öntudatosodás útján. Mindezek ellenére Vázsonyi reménykedett abban, hogy a Habsburg-barát konzervatívok és az örök ellenzékinek tűnő függetlenségi pártiak között helyet talál egy francia mintájú „középutas” demokrata párt számára, amely megfelelően képviseli a kis- és középpolgárság érdekeit. 1926-ban bekövetkezett haláláig bátran képviselte azokat az eszméket, amelyekkel ifjúkorában eljegyezte magát.



Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    Tisza István és az elsõ világháború
    „A két Huszár”