Keserűen pon­tos, ma is ér­vé­nyes mon­dat 1990-ből: a most hat­van­éves, Sep­si­szent­györ­gyön élő köl­tő, szer­kesz­tő Far­kas Ár­pád mű­vé­sze­te azon­ban leg­alább­is hűs bo­ro­ga­tás azo­kon a lük­te­tő ha­lán­té­ko­kon. Re­mél­jük, még so­ká­ig.
Tár­gyi­la­go­sak és hi­de­gek az élet­raj­zi ada­tok, ame­lyek azon­ban sej­te­tik a na­gyon kö­zép-eu­ró­pai, na­gyon ro­má­ni­ai és na­gyon ma­gyar sor­sot: „szül. Siménfalva (Ud­var­hely vm.), 1944. áp­ri­lis 3-án.” Far­kas Ár­pád nem azok kö­zé tar­to­zik, akik le­rúg­ják ma­guk­ról a múl­tat, a sors azon­ban csak ki­in­du­lás, le­he­tő­ség az egye­te­mes­sé­gé­ben is kö­zös­sé­gi köl­té­szet ki­bon­ta­ko­zá­sá­hoz. Vagy ahogy ő ír­ja Anyám cí­mű ver­sé­ben: „Esen­gett: ma­rad­jak. Út­ra kel­lett men­nem. / Ha­gyott egy da­rab­ka kék­lő eget ben­nem. / Ki­fe­szí­tet­tem és mer­re vitt az utam, jó ha­zai föld­ből be­lé Föl­det gyúr­tam.” Ko­lozs­vá­rott vég­zett ma­gyar sza­kon, Szil­ágyi Do­mon­kos­sal, Markó Bé­lá­val együtt a má­so­dik For­rás-nem­ze­dék leg­mar­kán­sabb kép­vi­se­lő­i­hez tar­to­zik, el­ső kö­te­te 1968-ban je­lent meg Más­na­pos ének cím­mel. Far­kas Ár­pád rit­kán kö­zöl, de ak­kor nyel­vé­nek ere­jé­vel, lá­to­má­sos as­­szo­ci­á­ci­ó­i­val, képiségével el­káp­ráz­tat­ja, el­ká­bít­ja ol­va­só­ját, aki za­var­tan téb­lá­bol köl­té­sze­té­nek ős­er­de­jé­ben, mi­köz­ben mo­tosz­kál ben­ne a kér­dés: így is le­het? Far­kas Ár­pád a tö­ké­le­tes né­pi ur­bá­nus, a transzilván poszt­mo­dern, az örök mucsaizók rü­hös té­te­le­i­nek cá­fo­ló­ja: alany­ban-ál­lít­mány­ban, nép­ben-nem­zet­ben gon­dol­ko­dik, sőt ír, ol­vas, tán­col és iszik. Min­den sejt­je ér­zé­keny re­cep­to­ra a kö­rü­löt­te, ben­ne és ve­le élő két-, tíz- és ti­zen­öt­mil­li­ó­nak. Mű­vé­sze­te 1989 előtt is ha­son­ló erő­vel, szólt, til­ta­ko­zott és vi­tat­ko­zott; tar­tá­sa meg­óv­ta a meg­óvan­dók­tól. Nagy Gás­pár­ral szól­va: nem volt ő bá­tor, csak nem volt mer­sze fél­ni. Sorescu, Bănuţă vagy ép­pen A.Popescu ver­se­i­nek for­dí­tó­ja­ként pe­dig azt is meg­mu­tat­ta, hogy a kö­ze­le­dést, (kö­zép-) eu­ró­pa­i­sá­got nem­csak száj­jal le­het szol­gál­ni. Far­kas Ár­pád je­len­leg a Kár­pát-me­den­ce egyik leg­jobb me­gyei na­pi­lap­ját, a sep­si­szent­györ­gyi Há­rom­szé­ket főszer-keszti: az internetnek kö­szön­he­tő­en a vi­lág bár­mely pont­já­ról akár na­pon­ta ol­vas­hat­juk a bá­tor és igé­nyes új­sá­got.
„A köl­tő ko­nok. A föld alól is vi­gaszt re­mél a ma­gunk meg­őr­zé­sé­re” – ír­ta ró­la hat­va­na­dik szü­le­tés­nap­ja al­kal­má­ból Sü­tő And­rás a jú­ni­u­si Hi­tel­ben. S mi ma­gunk csak an­­nyit te­szünk hoz­zá: Is­ten óv­ja ezt a ko­nok­sá­got – még leg­alább hat­van évig!