OFFLINE | puncs |
Bicepsz, puskagolyó és a két gentleman
Ütős sztori
(2005. november)
„És akkor elővettem egy nagy botot és úgy hátba vertem az udvaron, de úgy…” A gyerekek agressziója a legfélelmetesebb. Mindenki ismeri a Valahol Európában című film csavargó gyerekfalkáját, élén a kis szószólóval, aki akasztásért könyörög.

Faludy Gyurka bácsi is megírja Pokolbéli víg napjaim című kötetében a katonatisztet agyonverő észak-afrikai gyerekek „csínytevését”. Mi magunk pedig a reggelizőasztal mellett kakaóját szürcsölő G. gyerek álomtörténetének fentebb jelzett mondatától kezdünk ösztönösen pszichológus ismerősünk telefonszáma után kutatni.
Az óvodában a darwinizmus természetes kiválasztódásra vonatkozó téziseit szinte laboratóriumi keretek között figyelheti meg az, akinek nincs jobb dolga. Mivel nekünk van, így az óvónénik, illetve saját nevelésű hétköznapi hőseink elbeszéléseire kell hagyatkoznunk. Szerencsénk van, mindkét oldalt módunkban áll vizsgálni, amennyiben szerencsének nevezhető, hogy egyik gyerekünk igencsak verekedős, míg a másikat verik.
Lehet, hogy én rontottam el amikor megtanítottam nekik, hogyan kell megfeszíteni a bicepszünket – legalább egy órába telt –, mert azután kezdték, hogy „apa nézd, milyen erős vagyok” – aztán szabályosan gyomorszájon vágtak. Erre szokták mondani a hercigeskedő nagyik, hogy nézd má’, milyen kis elevenek, míg én magamnak azt magyaráztam megnyugtatásul, hagyd csak, így tanul a gyerek apja.
Nincs hozzánk bekötve semmilyen műholdas adás, így az agyalágyult pankrációk, utcai harcos küzdelmek elvileg nem gyűrűzhetnek be. Ennek ellenére G. gyerek már megmutatta, hogy milyen magasra tud rúgni, s ha a bátyja játékát óhajtja, hátulról támad.
A vakond nadrágja, a Frakk, továbbá a Kockásfülű nyúl nem lehet a durvulás melegágya, ezért a kortárs csoportok mellett erős a gyanú, hogy a Sivatagi show-ban lehetett szó a ravasz prérifarkasról. Később kezdett csak körvonalazódni, hogy a Macskafogó című Ternovszky Béla film is ludas lehet abban, hogy az amúgy igen békés A. gyerek már nyár óta puskát, gépfegyvert – s ha ilyen ütemben gyarapítja honvédelmi ismereteit, nemsokára komplett tömegpusztító eszközöket kér majd karácsonyra.
Az erőszakszervezetek iránti fogékonysága, de legalábbis érdeklődése abban csúcsosodott ki, hogy egy vidám májusi európaiunióscsatlakozásiünnepségen az adott útszakasz lezárásáért felelő posztos rendőrt megdumálta, ugyan lenne szíves átadni oldalfegyverét, bilincsét és gumibotját. (A jard végül csak a

stukkerét tudta megtartani.) Fantáziájuk sötét sikátoraiban azonban csak úgy süvítenek a golyók. Még azon melegében papírra vetettem a legfrissebb gyermekálom egy szilánkját: „a vadász néni (hoppá!) lelőtte Ágikát. Az Ágika kihányta a golyót. A néni elejtette a puskáját, az Ágika hozzávágott egy követ és elszaladt”. Durva sztori, mi? Mégis van benne valami piroskaésafarkasos báj.
És van ennél sokkal súlyosabb történet is, melyet maga az élet írt D. lányunk alkarjára vérrel. Mert a két éven felüli populáció már el sem tudja képzelni, mennyire frusztráló lehet, ha szavakkal nem tudjuk kifejezni magunkat. Talán valami olyasmi lehet, mint a madridi repülőtéren (Barajas), amikor tájékozódó futás keretében időre kellett megtalálnunk a 23-as terminált. Ami viszont a fő különbség, hogy a spanyolul, majd angolul is segíteni kész utastársat nem haraptam karon. D. lányunk férfi kortársa viszont rendre így nyomatékosította, hogy aszondja: add ide a cumit, a cumit add ide…
Egymás püfölése azonban a múlt század párbajozási hagyományának folytatása, más eszközökkel. Annak érdekében, hogy mederben tudjuk tartani az eseményeket, lefektettük az egyetlen és legfontosabb alapszabályt. Ha az egyik az attak során sírni kezd, a másikat negyedórára bezárjuk a vécébe. Így az egyik a fájdalom szemüvegén keresztül szemlélheti, míg a másik az elzártság magányában gondolkozhat a verekedés konfliktuskezelő és egyben új konfliktust generáló hiábavalóságán.
Pacifista papa fejébe is vér tolul, amikor a reggeli rohanásban sem képes 26 percen keresztül felcsuszszanni a zokni a lábikóra. Ilyenkor a seggresuhintással próbálkozik, melytől a zokni ugyan nem húzódik fel, csak a gyerek. Rosszabb esetben hiszti következik, és az indulás úgy elhúzódik, mint az iraki háború. Szóval nekünk az izmozás nem jött be igazán. Condoleezza Rice-ot csókoltatjuk!



Kapcsolódó letölthető archív fájlok:
UFi 2005. november (1136 kbyte)


Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Tisza István és az elsõ világháború
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    „A két Huszár”