Már jóval a voksolás előtt lehetett tudni, hogy a posztkommunista baloldal gyengélkedése miatt (lásd keretes írásunkat) a parlamenti többségért és az elnöki posztért folyó verseny a PO és a PiS között dől majd el. A lassan, csak szeptemberben beinduló kampány slágertémája a PO 3×15 javaslata volt. A párt ugyanis 15%-os egykulcsos áfát, személyi jövedelemadót és társasági nyereségadót szeretett volna kormányra kerülése esetén bevezetni. Mindezt megfejelte az általános privatizációval, az állami bürokrácia leépítésével és a civil kezdeményezések erőteljes támogatásának ígéretével – azaz a PO egy igazán liberális gazdasági programmal rukkolt elő. Igaz, társadalmi kérdésekben mérsékelten jobboldali álláspontra helyezkedett.
Erre válaszul a PiS egy sokkal szociálisabb programot tett az asztalra. Határozottan ellenezte például, hogy az áfa és az szja egykulcsos legyen (a kampány egyik leghatásosabb reklámfilmje az volt, amikor a hűtőszekrényből fokozatosan tűnnek el a 7%-al adózó élelmiszerek). S ezzel lehetőség nyílott arra, hogy a PiS szembeállítsa a „szolidáris Lengyelországot” a PO által képviselt „liberális kísérlettel”. A kétségkívül populista húzás mégis sok szavazatot hozott. Az évkönyvek számára meg rögzíteni lehet, hogy a kampány során a lengyelek által annyira kedvelt nagy szimbolikus kérdések (a katolikus egyház szerepe, ügynök-kérdés, abortusz) alig kerültek terítékre.
Bár a PO folyamatosan vezetett a közvélemény-kutatásokban, mégis a PiS győzött a parlamenti voksoláson, megszerezve a szavazatok 27%-át, míg a jobb-liberálisok 24%-ot kaptak. Így hát a valószínűsíthető (de lapzártakor még meg nem alakult) jobbközép kormány kényelmes, 62%-os többséget tudhat maga mögött, amely rendelkezni fog egy gyengébb jobboldali és egy valamivel erősebb baloldali ellenzékkel. Jó jel, hogy a lengyel politikai színtér konszolidálódik (2001-ben és idén is ugyanaz a hat párt jutott be a törvényhozásba), viszont rossz, hogy mindez igen alacsony választói aktivitás mellett zajlott (a szavazók alig több mint 40%-a járult az urnákhoz).
A parlamenti voksolás lezárásával azonban nem ért véget a kampány, hiszen új köztársasági elnököt is kellett választani. A lengyel alkotmány egy félerős elnöki rendszert határoz meg (erősebb jogkörökkel rendelkezik, mint a magyar, de gyengébbekkel, mint a francia elnök), az ország első embere inkább a külpolitikában játszik jelentős szerepet.
Az elnöki székért folyó harc tavasszal és nyáron eldöntetlennek látszott, ellenben szeptember elején hirtelen az élre ugrott a Polgári Platform elnöke, a klaszszikus liberális gyökerekkel rendelkező Donald Tusk. Mindezt nem csak szimpatikus, fiatalos imázsának köszönhette, hanem annak is, hogy az igazán esélyes baloldali jelölt, a volt kormányfő és külügyminiszter, Wlodzimierz Cimoszewicz visszavonulót fújt, miután napvilágot látott egy kellemetlen információ: eszerint vagyonbevallását meghamisította volna.
Az első fordulót Tusk (37%) nyerte meg, a második helyet a PiS jelöltje, a varsói főpolgármester, Lech Kaczynski szerezte meg (34%), míg a többiek a futottak még kategóriába kerültek (a harmadik helyezett balos populista, a falvakban erős Andrzej Lepper 15%-ot söpört be). Az október 23-án megtartott második forduló, rekordalacsony részvétel mellett (51%), Kaczynski meggyőző sikerét hozta (54 – 46%), ami némi meglepetést keltett, hiszen közvélemény-kutatások alapján Tusknak simán nyernie kellett volna. Vagy a kutatóintézetek tévedtek (manipuláltak?), vagy Kaczynski őrült hajrája döntött.
Mindenki számára tanulságos lehet a PiS és személyesen Lech Kaczynski sikere. Rendíthetetlenül hitt a győzelemben, s gyakorlatilag egész pártja mögéje sorakozott, míg Tusk inkább afféle magányos harcosnak tűnt. Kaczynskinak több szövetségest sikerült szereznie: őt támogatta a „Szolidaritás” szakszervezet, a fundamentalista-katolikus „Radio Maryja”, de még Edward Gierek (aki az 1970-es években a kommunista párt első titkára volt) fia, Adam is rá szavazott. Tusk mellett állt ki a két előző köztársasági elnök, Lech Walesa és Aleksander Kwasniewski, ami vélhetőleg inkább szavazatokat vitt, mintsem hozott.
Ugyan mindkét jobboldali párt profi kampányeszközökkel élt, mégis a konzervatívok negatívba hajló kampánya sikeresebb tudott lenni. Ugyanakkor Kaczynski mellett szólt az is, hogy már évek óta hasonló dolgokat mondott, míg jobboldali-liberális ellenfele e téren nem volt konzekvens. Az sem vetett Tuskra valami jó fényt, hogy Anno Domini 2005 szeptemberében kötött egyházi házasságot – ami tovább erősítette a tradicionális értékekben hívő lengyelekben az iránta felmerülő kétségeket. A falusiak számára, akik nagyobbrészt eldöntötték az elnökválasztás kimenetelét, egy igazi katolikus jelölt volt az elfogadható. S mindeközben a lengyel sajtó enyhén, míg a külföldi abszolúte a PO és Tusk felé húzott. Nem véletlenül: ezeken a választásokon a PO és Tusk volt a „politikailag korrekt” lehetőség, ami érzékelhető volt a nyugati, de a magyar sajtóban is (Kaczynski = naci-onalista, szélsőjobboldali, klerikális, homofób, abortuszellenes, stb.).
Azt lehet mondani, hogy szeptember és október Lengyelország számára az „ikrek hava” volt, hiszen Lech, valamint egypetéjű ikertestvére, Jaroslaw, aki egyben a PiS elnöke, döntő befolyással fognak bírni a törvényhozói és végrehajtói hatalomra. S a fivérek egy erős államot ígértek – olyat, amelyben a megerősített bíróságok, az ügyészség végzik a dolgukat: üldözik a bűnözőket, harcolnak a korrupció ellen, míg a civil és katonai titkosszolgálatok elsősorban nem a nagypolitikával és üzlettel foglalkoznak.
De érdemes figyelni egy másik kérdésre – vajon sikerül-e a PiS-t egy igazi, a társadalom minden szegmensében gyökeret eresztett jobboldali néppárttá alakítani? A hírek szerint Jaroslaw Kaczynski szeme előtt a Fidesz példája lebeg. S erre – úgy tűnik egyelőre – minden esély adott, hiszen a Jog és Igazságosság jelenleg határozottan antikommunista (átvilágítás támogatása), konzervatív értékeket valló („Isten, haza, család”), de a szociális kérdések iránt elkötelezett formáció. A konzervatívok dupla győzelme Lengyelországban, s a bekövetkező hatalomváltás akár példát is mutathat térségünk országainak abban, hogyan lehet a posztkommunista, emiatt sok szempontból működésképtelen rendszer leépítése után hozzáfogni egy új politikai, gazdasági, erkölcsi alapokon nyugvó állam megteremtéséhez. Megkezdődött a küzdelem egy új Lengyelországért.

Pedig minden szépen indult – 2001 szeptemberében az állampárt örököse, az SLD a szavazatok 41%-át szerezte meg, és nem sok hiányzott, hogy egyedül is kormányt alakíthasson. Hamar kiderült azonban, hogy a 18%-os munkanélküliség csökkentése nem is olyan könnyű feladat. Ám a posztkommunisták nem a betartatlan ígéretekbe buktak bele, hanem egy banális, de vidékeinken annyira ismerősnek tűnő afférba. Az ismert filmproducer, Lew Rywin egy nyári napon legmagasabb kormánykörök megbízásából üzleti ajánlatot tett Adam Michniknek, a liberális napilap, a „Gazeta Wyborcza” szerkesztőjének és tulajdonosának. Az összeg 18,5 millió dollárra rúgott, ennyit kellett volna fizetnie Michniknek – megfelelő csatornákon – a kormányzó SLD-nek egy számára kedvező sajtótörvény elfogadásáért. A szerkesztő nem tudott vagy nem akart fizetni, viszont a beszélgetést felvette magnóra, amelyet különös módon csak fél évvel később hozott nyilvánosságra.
Az ügy tisztázása érdekében parlamenti vizsgálóbizottság alakult, amely fellibbentette a fátylat a lengyel politikai elit viselt dolgairól. Kiderült, milyen szoros szimbiózisban élnek a vezető posztkommunista politikusok, az üzleti élet egyes résztvevői és a titkosszolgálatok emberei. Innen már lefelé vezetett az út az SLD számára, amit csak megspékelt számos korrupciós botrány – fokozatos népszerűségvesztés, pártszakadás, belső hatalmi harc következett be. S az eredmény? Jelenleg egy morálisan, szervezetileg és politikailag lerongyolódott baloldallal van dolgunk, amely a 460 fős alsóházban 55 képviselővel rendelkezik, viszont a felsőházban egyetlennel sem.