OFFLINE | téma | külpolitika
Konzulátus nincs, magyar egyetem nincs, látszatpolitika van
Román–magyar, két jóbarát?
(2005. november)
Budapest részéről: elsőként ratifikált román EU-csatlakozás és a kétoldalú viszonyt terhelő kínos kérdések teljes mellőzése. Bukarest részéről: nyájas fogadtatás, majd orvul leszavazott kisebbségi törvénytervezet három nappal később. Papírforma szerint alakult a közös magyar–román kormányülés mérlege.

A román sajtó beszámolói szerint a magyar kormány szálláshelyeként használt bukaresti Victoria Palota mosdóiban a küldöttség tiszteletére még szappanokat is elhelyeztek. Nyilván e kivételes gesztus is hozzájárult ahhoz a szívélyességhez, amellyel Gyurcsány Ferenc és kabinetje viseltetett a román partnerek felé a mostani „történelmi” esemény alkalmával. A Medgyessy Péter által teremtett hagyomány folytatásaként Gyurcsány köszöntőjében is feltűntek a két nép sorsközösségéről értekező, megható román nyelvű beszédelemek. Az összeborulás-fíling erőltetése azonban időnként kínos pillanatokat is eredményezett. Ilyen volt, amikor a miniszterelnök nagyváradi magyar hallgatóságával megosztotta egy nappal korábbi dilemmáját: a bukaresti reptérről a húsz kilométerre lévő Snagovba hajtván egy, az út mentén görnyedő néni láttán Gyurcsány Ferenc állítólag azon morfondírozott, hogy a néni vajon román, magyar, vagy szász lehetett? (Az eset nyomán az UFi is tippversenyt indított, a megfejtéseket a szerkesztőségbe várjuk.)


Kényszeres modellkeresés
A magyar balliberális sajtómunkások természetesen könnybelábadt szemekkel értekeztek az eddig „ritkán adódott emelkedett pillanatokról” és a „nem lebecsülendő konkrét hozadékokról”. Mindkét ország csak úgy visszhangzott a „francia–német modell” percenkénti emlegetésétől, ami román oldalról még csak érthető – hiszen ők nemzetpolitikai szempontból egyértelműen érdekeltek e párhuzam francia analógiájában –, magyar részről azonban több mint zavaró. A felvetés egyfelől teljességgel történelmietlen: Magyarország mai határait jóval a modern magyar nemzettudat kialakulása után vonták meg, s ily módon a határon túli magyarok tudati szempontból is ugyanannak az egységes magyar nemzetnek a tagjai – ellentétben a bizonytalan identitású „elzásziakkal”, akik még az össznémet gondolat megjelenése előtt kerültek francia impérium alá, sőt, a tudati szempontból döntő pillanatot, a nemzetté válás pillanatát is ott élték meg valamikor a nagy francia forradalom környékén. A nagyobb probléma azonban mégiscsak az, hogy a „francia– német modell” a francia nemzetpolitika totális győzelmét, míg a német totális vereségét jelentette 1945 után. Aki arra jár, maga is láthatja: Strassburg ma már Strasbourg, a kíméletlen francia asszimilációs eszközök megtették hatásukat. A nagyon korlátozott nyelvi engedmények politikája csak egy-két évtizede létezik, s az persze hangsúlyosan a különállónak tekintett „elzászi” nyelvre, s nem a németre vonatkozik. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy aki magyar részről a francia–német modellt élteti Budapest–Bukarest viszonylatában, az akár a Ceausescu-féle román nemzetiségpolitika legdurvább korszakára is igent mondhatna.

Gyurcsány egyszerre törekedett a nemzeti legitimáció látszatára és annak demonstrálására, hogy lám-lám a csúnya Fidesszel ellentétben
az MSZP konfliktusok nélkül
is képes eredményeket elérni
a külpolitikában

A kényszeres modellkeresés egyébként árulkodó volt a két fél motivációit illetően, amelyek szinte kizárólag PR-szempontokat követtek. Magyar részről a választások közeledtével a belpolitikai elem dominált, Gyurcsány egyszerre törekedett a nemzeti legitimáció látszatára és annak demonstrálására, hogy lám-lám, a csúnya Fidesszel ellentétben az MSZP konfliktusok nélkül is képes eredményeket elérni a külpolitikában. Román részről az EU-csatlakozás előtti kulcsfontosságú időszakban a stratégiai szemponton volt a hangsúly: Bukarestnek a bizonytalan csatlakozási dátum Damoklész-kardja miatt égető szüksége volt a külpolitikának, mint sikerágazatnak felmutatására egy hagyományosan kényes kétoldalú relációban – elködösítve a csatlakozás technikai feltételeinek teljesítése terén fennálló lemaradását.
Ennek köszönhetően, bár a két kormány összesen húsz dokumentumot szignált, a közös ülésen elfogadott határozatok szinte mind olyanok voltak, amelyeknek jóval alacsonyabb szintű (pl. vegyesbizottsági) aláírását huzamos ideje halasztották, „feltorlasztották” a mostani PR-esemény kedvéért. A döntések jó része nem több, mint hangzatos címet viselő (pl. a „Hidak a jövőbe”), de végrehajtásukat illetően a jövő jótékony ködébe vesző szándéknyilatkozat; a nemzeti fejlesztési tervek „összehangolásáról” és egyéb közös infrastrukturális együttműködésről szóló megállapodások pedig különösen érdekesnek tűnnek annak fényében, hogy a jelenlegi román kormány igencsak elszántnak tűnik az elődje által építtetni kezdett, a két ország közti kapcsolattartás szempontjából kulcsfontosságúnak tartott észak-erdélyi autópálya megtorpedózásában. A kormányülés eredményei közt külön színfoltot képvisel a most indított kétnyelvű internetportál (bilateral.org.hu), amelynek román oldala a miniszterelnök és a szakminiszterek köszöntője után szinte rögtön arról tudósítja az olvasót, hogy Gyurcsány dinamizmusának köszönhetően az MSZP felzárkózott a Fideszhez a legfrissebb közvélemény-kutatásokban.
A kevés konkrétum közül a hazai közvéleményben még leginkább az újonnan létesítendő csíkszeredai magyar főkonzulátus ügye „ment át” – nem véletlenül, hiszen a román fél egyértelmű kampányajándékáról van szó, amellyel meg kívánta támogatni a Gyurcsány-kormány újraválasztási esélyeit a román szempontból ismét belátható közelségbe került „Fidesz-veszéllyel” szemben. Az óvatosság azonban ezúttal sem árt: még mindkét fél részéről kormányhatározat, majd jegyzékváltás szükségeltetik a külképviselet tulajdonképpeni létrehozásához, bőven állnak tehát adminisztratív eszközök a román fél rendelkezésére a folyamat akadályozásához. (Az első ígéretet még 1999-ben az Orbán-kormány kérésére tette Románia a főkonzulátus létrehozására, hogy aztán nem sokkal később elzárkózzon az ötlettől, felajánlva egy nemzetpolitikai szempontból „átütő” jelentőségű magyar miszszió létrehozásának lehetőségét a Fekete-tenger partján, Constantában.) Egyes szakértők szerint külön problémát jelent, hogy a mostani egyezmény szövege állítólag meg sem említi a „főkonzulátus” kifejezést, mindössze „a konzuli hálózat bővítéséről” esik szó – az sem egy mellékes szempont azonban, hogy a jövő évi hazai költségvetés tervezetében egyelőre nyoma sincs az új külképviseletnek.


Multikulti román módra
A szokásos Đ„nesze semmi, fogd meg jól” elvét követik a román ígéretek a kisebbségi oktatás területén. A két kormány ezután közösen támogatja az eddig kizárólag a magyar költségvetésből finanszírozott Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemet. A nemes gesztus – a román fél hozzájárulása az erdélyi magyar felsőoktatáshoz saját adófizetői adólejeiből – ugyanakkor azon a ponton hibádzik, hogy a román támogatás nem normatív, ráadásul csak azután kerülhet rá sor, hogy az intézmény megkapja a hivatalos román akkreditációt. Ezzel szemben a román miniszterelnök kategorikusan elzárkózott az 1959-ben a Bolyai Egyetem beolvasztásával felszámolt önálló magyar állami felsőoktatás visszaállításától, akár egy magyar tannyelvű kar erejéig a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem keretein belül. „A követendő út a multikulturalizmusé” – jelentette ki Calin-Popescu Tariceanu az ülést követő sajtótájékoztatón. Gyakorlatilag megüzenve, hogy a multikulturalizmus románul azt jelenti: a magyarok abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy román tannyelvű egyetemre járhatnak. Miközben Gyurcsány szótlanul hallgatta végig a román miniszterelnök szavait, több erdélyi városban is csendes tüntetéseken követelték a magyar diákságot sújtó felsőoktatási diszkrimináció felszámolását. Beszédes adat, hogy amíg a felsőoktatásban részesülők országos átlaga Romániában 5,1 %, addig a főiskolát vagy egyetemet végzett magyarok aránya csupán 3,6 százalékot tesz ki.
Igencsak kétes dicsőség a Gozsdu Alapítvány ügyének rendezése – nem is csoda, hogy a hazai balliberális sajtó az ünnepi tűzijáték közben gondosan elmulasztja megjegyezni: egy minden jogalap nélküli román követelés egyoldalú magyar teljesítéséről van szó. (Immanuil Gojdu a magyarországi románság kiemelkedő mecénása volt a XIX. században, aki tetemes örökségét a hazai román fiatalság oktatására hagyta.) A Gozsdu-hagyaték egy 1952-es, vagyonjogi kérdéseket rendező magyar–román államközi szerződés értelmében a magyar államra szállt, cserében – az akkori hagyományok szellemében – a több nagyságrenddel nagyobb értéket képviselő romániai magyar vagyonelemekért, amelyek román állami tulajdonba kerültek. Az Orbán-kormány idején Bukarest azért tűzte napirendre a Gozsdu-vagyon feletti ellenőrzés kérdését, hogy a rendszeresen az orra alá dörgölt magyar kívánságlistával követelést állíthasson szembe, elkerülve a kínos látszatot, hogy a kétoldalú kapcsolatokban a labda kizárólag Románia térfelén pattog. Ezt Bukarest annak pontos tudatában tette, hogy a magyar fél – tekintettel az 1952-es megállapodásra – el fog zárkózni a kérés teljesítésétől. Hiszen az elzárkózáson kívül az egyetlen logikus válasz a felvetésre a szerződés felbontása lehetett, akkor viszont nemcsak a Gozsdu-va-gyon, hanem a sokkal nagyobb értéket képviselő egykori romániai magyar tulajdon tekintetében – ami persze a román fél visszautasításával találkozott. A 2002-es magyarországi kormányváltás után azonban Budapest álláspontja e kérdésben is puhult, a mostani megállapodás pedig szentesítette az egyoldalú magyar engedményt: a Gozsdu-vagyont a két ország közalapítványi formában „közösen” kezeli majd.


Homokszem a gépezetben
Bár Gyurcsány hazatértével gőzerővel indult be a már ismert kommunikációs gépezet, a rendszerbe nem várt homokszem került. A román szenátus, miután elfogadta Gheorghe Funar módosító javaslatát a kulturális autonómiára vonatkozó passzusok törléséről, a kisebbségi törvény egészét is leszavazta – mindkét esetben kormánypárti szenátorok segítségével. Három nappal azután, hogy keblükre ölelték odalent Bukarestben, Gyurcsány Ferenc román elvtársai felvillantották, mit is gondolnak valójában a magyar–román kapcsolatokról – megfosztva ezzel a magyar szocialistákat annak lehetőségétől, hogy akár többnapos kampányt építsenek az elért „eredményekre”. Megtehették, hiszen a zsebükben volt már a magyar Országgyűlés ratifikációja Románia EU-csatlakozásáról, amelyet Gyurcsány Ferenc kormánya épp azért nyújtott be – fölöslegesen elhamarkodva és ezáltal a nemzeti érdekeket súlyosan sértve –, hogy ezáltal a Fideszt kényszerhelyzetbe hozva az ellenzéki pártról szavazatokat szeleteljen le, akár a centrumból, akár szélről. Ezen az összefüggésen illene azoknak a hivatásos hőzöngőknek is elgondolkodnia, akik most habzó szájjal hazaárulózzák a Fideszt.



Kapcsolódó letölthető archív fájlok:
UFi 2005. november (1136 kbyte)


Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

  #1: alpanino (2007. -0. 1-. 26: 2)  

Honlapot indítottam az autonómia, az önrendelkezés és az önkormányzat témakörében www.autodeterminare.com címmel, és szeretném elmagyarázni, miről is van szó. A weboldal tartalma egyelőre román nyelvű.
Ha azt kérdik, mi értelme ennek, kérdésekkel válaszolok:

Mi értelme?

Vajon milyen eredménnyel járnak az Önök magyar nyelven írt cikkei, a magyarul folytatott viták az autonómia témájában? Vajon hány olyan román, aki nem tud magyarul, fogja fel az Önök érveit és érti meg az autonómia f

  
  Válaszok struktúrája


Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Tisza István és az elsõ világháború
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    „A két Huszár”