Az idei, 2006-os esztendő viszont jó eséllyel a fordulat éve lehet, hiszen annak már az elején is olyan jelentős események várhatók, mint a Bosznia-Hercegovina államszervezetében tervezett változtatások, a Koszovó sorsáról kezdődő tárgyalások vagy Montenegró esetleges kiválása az immár kéttagúra soványodott és államközösséggé nemesült délszláv gyűjtőállamból. Mindezen változások hatása az érintett országok szűkebb és tágabb környezetében egyaránt érezhető lehet.

Bosznia-Hercegovina
Az egyik fontos események elé tekintő ország, a délszláv térség forgató korongja, Bosznia-Hercegovina. A daytoni megállapodás megkötése óta eltelt tíz év mérlegét vonták meg tavaly decemberben, s belementek az annak alapján létrejött államszervezet átalakításába. Megjegyzendő, éppoly kevéssé saját jószántukból, mint annak idején a békekötésbe Daytonban. A legenyhébb bírálat, ami ezt a megállapodást érheti, hogy egy működésképtelen államot hozott létre. Egyebek mellett ez szolgált indokul, a tavaly ősszel, Washingtonban kierőszakolt alkotmánymódosításokhoz, továbbá az, hogy a jelenlegi alaptörvény akadályozza Bosznia-Hercegovinát az uniós tagság elnyerésében. Az amerikai fővárosba hívott bosznia-hercegovinai politikai vezetők egyelőre csak a keretekhez („Dayton Plusz”) adták kénytelen-kelletlen a beleegyezésüket, a konkrét módosításokat ez év március végéig kellene kidolgozni, hogy ősszel már a megújított alkotmány alapján tartsák meg a választásokat. Ha ez nem sikerül, félő, hogy Bosznia-Hercegovina uniós tagsága több éves halasztást szenved.
Vajon sikerülhet-e egyáltalán? A kérdés költői, hiszen köztudomású, hogy minden érdekelt másféleképpen képzeli el a módosításokat: a bosnyákok az entitások gyengítését és a központi államhatalom erősítését akarják, a szerbek éppen ellenkezőleg, a soknemzetiségű országon belül a maguk kis nemzetállamának, a boszniai Szerb Köztársaságnak fennmaradása és Szerbiával fenntartott különösen szoros kapcsolatok ápolása mellett kardoskodnak, a horvátok azt szeretnék, ha egy entitás se lenne, ha már nekik nincs, vagy pedig azt, hogy maradjon meg a másik kettő, de legyen egy külön nekik is. A bevált amerikai módszer ellenére, hogy tudniillik a „tárgyaló” feleket szigorúan távol tartják egymástól, és mindegyiknek azt ígérik, amit szeretne, a legsarkalatosabb pontot mégis törölni kellett. Ez irányozta volna elő az államelnöki poszt létesítését és központi kormány felállítását a miniszteri tanács helyett, és az entitásokat képviselő parlamenti felsőház hatalmának megnyirbálását. Időközben a brit Paddy Ashdownt a német Christian Schwarz-Schilling váltotta fel a főmegbízotti székben. Ő annyival földközelibbnek tűnik elődjénél, hogy a demokratikus reformok erőltetése helyett a gazdasági helyzet javítására s a 40 százalékos munkanélküliség mérséklésére helyezi a fő hangsúlyt. Csodákra azonban ő sem képes, így arra sem, hogy egy személyben pótolja a hiányzó egységes európai Balkán-politikát, hogy kibékítse az ezen a kis területen egymásnak feszülő nagyhatalmi érdekeket: nevezetesen a különböző délszláv országokat favorizáló nagy uniós tagországokéit és a Bosznia-Hercegovinát gyakorló térnek használó USA-ét. Vajon az úgynevezett nemzetközi közösség tudja-e, mit akar Bosznia-Hercegovinában egyáltalán? Ez egy újabb költői kérdés, hiszen nyilvánvaló, hogy Daytonban nem vették le a bosnyák fazekat a tűzről, csak a szélére húzták, s a Dayton Plusszal sem fogják, talán nem is akarják.

Szerbia és Montenegro
Az idei év sorsdöntőnek ígérkezik Szerbia és Montenegro államközössége számára is. A kisebbik tag, Montenegro már hosszabb ideje kifelé kacsingat. Bár nem kapott egyértelmű biztatást az USA és még kevésbé az EU részéről, a vezetés eltökéltnek látszik, hogy az idén megtartja a népszavazást a teljes függetlenségről. Szerbia ezt többféleképpen próbálja megakadályozni, mert annak dacára, hogy Montenegro lakossága megosztott a kérdésben, lehet, hogy többséget szereznek a különválás hívei. Európa néhány más irányú manőver – mint például annak hangoztatása, hogy Szerbia oldalán Montenegro hamarabb számíthat az uniós tagságra – után most igyekszik a Velencei Bizottság véleménye mögé bújni. Ez kizárná a Szerbiában élő montenegróiakat a szavazásból, s a szavazásra jogosultak felének megjelenése esetén egyszerű többséggel is eldönthetőnek véli a kérdést. A tapasztalat és Jugoszlávia felbomlásának története azonban óvatosságra int. Tény, hogy Montenegróban manapság alig van katona, legalább is a korábbiakhoz képest, tehát a hadsereg bevetése az ingadozó szavazók meggyőzésére csekély eredménnyel kecsegtet. Az viszont több mint aggályos, hogy a korábbi gyűjtő akciók ellenére még mindig sok fegyver van a lakosság birtokában.
Az EU mindenesetre tavaly megkezdte a tárgyalásokat a stabilitási és társulási megállapodásról Szerbia-Montenegróval. A februárban esedékes folytatásnak azonban előfeltétele a még szabad lábon lévő háborús bűnösök kiadatása. A horvát Ante Gotovina kézre kerítése óta nőtt a nyomás Radovan Karadzsics és Ratko Mladics lefogására. Szorongatott helyzetében a szerb kormány azt találta ki, hogy nemzetbiztonsági tanácsot alakít, amelynek feladata lesz a szökevényekre vonatkozó információk elemzése, valamint a hágai bíróság által kért dokumentumok és archív anyagok – amelyek érthetetlen módon még a nyilvántartásból is eltűntek – felkutatása, az érintett tárcák együttműködésének összehangolása. A testületnek a kormánytagok mellett tagja lesz a nemzetközi közösség „üdvöskéje”, Borisz Tadics államfő is, hadd osztozzon a felelősségben. A szerbiai polgárok csaknem fele ellenzi kiadatásokat. Ennek ellenére nem valószínű, hogy nagyobb rebelliót váltana ki az említett urak hágai útja. Kérdés azonban, hogy viselkedik majd az a még Szlobodan Milosevics által létrehozott „kemény mag”, amely nagyon jól tartja magát a hadseregben és a biztonsági szolgálatokban. A civil kontroll felettük még távolról sem valósult meg.

Koszovó
Több mint érdekes az időzítés, de tény, hogy a nemzetközi közösség, élén az USA-val, az idén látta elérkezettnek az időt, hogy megkezdődjenek a tárgyalások Koszovó jövőjéről is. Erre indokul leggyakrabban a jelenlegi helyzet tarthatatlanságát hozza fel, amiben kétségtelenül igaza van. Viszont nincsenek jó ötletek a tarsolyban. Amellett, hogy az EU-nak ebben a kérdésben sincs egységes álláspontja, az USA-nak pedig nem érdeke, hogy bármelyik felet maga ellen hangolja – ami elhúzódó tárgyalásokat ígér –, az érintettek is homlokegyenest ellenkező állásponton vannak a lehetséges rendezést illetően. Míg a koszovói albánok kategorikusan elutasítják a terület felosztását, s ez a nézetük találkozik az USA és az EU véleményével is, a szerb fél számára éppen ez volna a legjobb megoldás. Egyrészt, mert riasztja az albán népesség szaporasága, másrészt nem szeretné albán kézen hagyni az északi rész ásványi kincseit, ezért a szerb lakosságot igyekszik oda koncentrálni, s az albánt onnan távol tartani. Ehhez az elképzeléshez most nem tud támogatókat találni. Tadicsot még Moszkvában is visszautasították – jóllehet a fenti elképzelés egy óvatosabb változatával, két entitás, albán és szerb, létrehozásával hozakodott elő –, mert tartanak tőle, hogy egy ilyen példa ragadós lehetne az Orosz Föderációban is. Ezért Belgrád az egész tartomány megtartása mellett lobbizik, amit maga sem gondol komolyan. Hiszen nagyon is tisztában van vele, hogy a terület fölött már most sem rendelkezik. Egy roppant homályos megoldást, „többet, mint autonómiát, de kevesebbet, mint függetlenséget” kínál a koszovói albánoknak. Bízik benne, hogy nem is kell részletesebben kifejtenie, mit ért ez alatt, hiszen a tárgyalások a számára fontos kérdéssel kezdődnek, amivel viszont az albánoknak szóló bizonytalan ígérettel ellentétben nagyon is alaposan foglalkozott. A szerb kormány kidolgozott egy, a szerb kisebbség helyzetének rendezését célzó részletes tervet: teljes körű decentralizációt követel, sőt, újabb szerb többségű közigazgatási egységek kialakítását, s azok szoros, intézményes kapcsolódását Szerbiához. Szabályos időközönként nyilatkozatok látnak napvilágot Szerbia jogos igényéről a területi kárpótlásra, nem is beszélve a boszniai szerbek jogáról, hogy népszavazáson döntsenek a boszniai Szerb Köztársaság hovatartozásáról. Hogy az albánokért is tegyen valamit, Belgrád egyre több rendőrt és katonát küld a Koszovóval határos szerbiai Presevo-völgybe, ahol a három túlnyomórészt albánok lakta járás (Presevo, Bujanovac és Medvedja) a koszovói szerbekéhez hasonló autonómiát követel, illetve Koszovóval való egyesülést abban az esetben, ha szerbek lakta Észak-Koszovó Szerbiához csatlakozna.