A nehéz iraki gerillaháborúba keveredett, megtépázódott presztízsű USA tudatosan a háttérben maradt, három európai nagyhatalom, Nagy-Britannia, Németország és Franciaország pedig diplomáciai úton próbálta meg rávenni Teheránt, hogy állítsa le nukleáris programja azon részeit, melyek atomfegyverek előállításához használhatóak. Az elmúlt néhány hónapban azonban Irán ismét a célkeresztbe került, vihar támadt Ahmadinezsad elnök Izrael-ellenes kijelentései körül és megszakadtak az EU-hármakkal folytatott tárgyalások.
Az ok nyilvánvaló: nem sikerült Teheránt rávenni egy, a Nyugat számára elfogadható kompromisszumra. Míg Irak esetében végig világos volt, hogy nincs atomfegyver programja és az USA csak ürügyként használja a kérdést, Irán esetében minden cáfolat ellenére valószínű: az országnak mind az akarata, mind a képessége megvan arra, hogy 5-10 éven belül nukleáris fegyvereket fejlesszen ki. Emellett az irakiét jóval felülmúló rakéta-technológiával rendelkezik, a Shehab III. már képes Izrael elérésére, a fejlesztés alatt álló Shehab IV. pedig egy nap elérheti Európát is. Az arcvonalak elég világosan kirajzolhatóak. Teherán Észak-Koreától megtanulta a leckét, mely szerint az USA olyan országokat nem támad meg, amelyek már rendelkeznek nukleáris fegyverrel. Ezért aligha lehet békés eszközökkel rávenni szándékai feladására. Ráadásul az Egyesült Államok, és elsősorban legközelebbi szövetségese, Izrael, nem tudja elfogadni Irán atomhatalommá válását. Elméletileg két eszköz áll a rendelkezésükre az iráni program leállítására: a szankciós politika vagy a katonai fellépés.
A szankciós politikával három baj van. Először is, a legkeményebb szankciók is csak nagyon lassan hatnak, a politikusok utazásának korlátozása, a sportolók kizárása nemzetközi versenyekről pedig legfeljebb csak jelképes értékű. Másodsorban az ENSZ Biztonsági Tanácsában ott ül Oroszország és Kína is, és akár egyikük vétója is elég ahhoz, hogy a szankciókból ne legyen semmi. A harmadik ellenérv azonban még nyomósabb. Irán a világ negyedik legjelentősebb olajtermelője, az olaj legnagyobb importőre pedig éppenséggel az USA és az EU. Az olajpiac ráadásul jelenleg túlfeszített, a kereslet nagyobb a kínálatnál, az árak lassan a történelmi csúcsok közelébe kerülnek. A világgazdaság számára súlyos következményekkel járna az árak további nagy arányú növekedése, egyes országokat recesszióba taszíthatna, míg mások, így az USA gazdasági növekedését jelentősen lelassíthatná. A szankciókra a Nyugat elleni olajembargóval válaszolva Irán tehát nagyobb pofont tudna adni, mint amekkorát kap.
A katonai megoldás még veszélyesebbnek tűnik. Először is az iráni olajexport részleges kiesése szinte bizonyosnak tekinthető, tehát az előzőekben felvázolt negatív gazdasági hatások kódolva vannak bármilyen méretű és jellegű katonai akcióban. Másrészt pedig az Iszlám Köztársaság sokkal komolyabb ellenfél, mint Irak volt 2003-ban. Az irániak – ismerve az amerikai és izraeli légierő képességeit – az atomprogram jelentős részét a hatalmas ország területén egymástól távol elhelyezett, föld alatti létesítményekben folytatják. Korlátozott légicsapásokkal ugyan lelassítható a program, de megsemmisíteni nem lehet. A megoldás vagy nukleáris fegyverek bevetése a bunkerek ellen, vagy egy nagy arányú támadás és tartós megszállás. Az előbbit a súlyos következmények miatt az USA, de valószínűleg még Izrael sem engedné meg magának. Ráadásul mivel a hírszerzés már Irakban is rosszul szerepelt, egyáltalán nem biztos, hogy az összes létesítményt meg tudnák semmisíteni. Egy iraki típusú szárazföldi támadás viszont még az USA számára is lehetetlen a jelenlegi helyzetben, mert az iraki és afganisztáni ellenállás miatt Amerika nem rendelkezik a megfelelő menynyiségű bevethető emberrel és eszközzel. Irán területe és lakossága háromszorosa Irakénak (1, 6 millió négyzetkilométer, illetve 72 millió fő), hadserege 540 ezer fős, és jelentős méretű, ha nem is túl modern légierővel rendelkezik. Flottájában található három Kilo osztályú orosz gyártmányú tengeralattjáró, melyek kellemetlen meglepetést is jelenthetnek az amerikaiaknak. A terep Irakkal ellentétben jórészt hegyes, tagolt, jól védhető. Ráadásul az iráni hírszerzés és a Pasdaran, az Iszlám Forradalmi Gárda jelentős pozíciókat épített ki elsősorban Irakban, de Afganisztánban is. Az iraki síita többség és az afganisztáni síita vallású kisebbségek legalább korlátozott segítségére bizonyosan számíthatnának az amerikaiaik. A koalíciós erők (bennük a Gyurcsány Ferenc ígéretei szerint a 2006 második felétől jelentősen megnövelt számú magyar csapatok) tehát a szunnita/tálib ellenálláson túl kapnának még egy ellenséget mindkét országban. Irán emellett viszonylag könynyen csapást mérhetne a dél-iraki olajmezőkre is. Tehát a katonai „megoldás” sem tűnik túl biztatónak.
Ebben a helyzetben az a legvalószínűbb, hogy az USA, az EU és Izrael meg fog elégedni az iráni program minden eszközzel történő lassításával. Megpróbálhatják Moszkvát rávenni, hogy szakítsa meg együttműködését Iránnal, ezen belül elsősorban ne támogassa tovább a busheri atomerőmű építését, ha Teherán nem fogadja el az oroszok ajánlatát az urán oroszországi dúsítására. Ennél többet nagy kockázat felvállalása nélkül aligha tehetnek, mert Washington a Perzsa-öbölben saját csapdájába esett. A sorozatos amerikai geopolitikai baklövéseknek köszönhetően az Iszlám Köztársaság ereje jelentősen megnövekedett az utóbbi időben. Szaddam Huszein meggyengítésével az első Öbölháború után, majd rezsimjének 2003-as szétverésével az amerikaiak eltávolították az egyetlen országot, mely valamelyest képes volt ellensúlyozni Iránt. Helyette várhatóan decentralizált, polgárháborús viszonyok között élő és Irán-barát Irak alakul ki. Tény, hogy a teheráni rezsim (bár jóval demokratikusabb, mint az USA térségbeli szövetségeseinek nagy része) messze van attól, hogy a világ nyugodtan fogadhassa annak gondolatát, hogy nemsokára atomfegyverek fölött fog rendelkezni. A perzsa állam belső viszonyai miatt a Nyugat mindenesetre nem ugrál örömében a nemsokára elkészülő iráni atomfegyverre gondolva. Az irániak támogatják a terrorizmust, vastagon benne vannak a libanoni merénylethullámban, hogy ezáltal lehetetlenné tegyék Szíria kiegyezését a Nyugattal. Ráadásul az egyébként általuk annyira kárhoztatott nagyhatalmi arroganciával lépnek fel a Perzsa-öböl többi országával szemben. A legbölcsebb ebben a helyzetben mégis az lenne, ha az USA, Izrael és az EU megbarátkozna a gondolattal: úgy, ahogy (a rendkívül instabil) Pakisztán, előbb-utóbb (a belsőleg szilárdabb) Irán is atomhatalom lesz. Az USA, Franciaország és Nagy-Britannia egyenként is sokszorosával rendelkezik annak a nukleáris ütőerőnek, amire az Iszlám Köztársaság belátható időn belül szert tehet. Bár a zsidó államnak „csak” 50-70 nukleáris robbanófeje van (nem 200, amit informálisan terjeszt magáról), ez is több mint elég arra, hogy Iránt letörölje a föld színéről. A Nyugat bízhat az elrettentés erejében, a teheráni vezetés a róla a sajtóban és filmekben megjelenő képpel ellentétben nem irracionális és öngyilkos hajlamú. Mahmud Ahmadinezsad elnök kijelentéseit Izrael elpusztításáról nem kell túlértékelni, Khomeini ajatollahot idézte egy belső fogyasztásra szánt beszédben. Ez a stílus már 27 éve az iráni politikai zsargon része, nem az a meglepő, ha egy iráni vezető ilyeneket mondd, hanem az, ha nem.
Persze előfordulhat, hogy a Bush-adminisztráció túlreagálja a helyzetet és megkockáztatja a korlátozott légicsapásokat az iráni létesítmények ellen. Ez esetben az USA az iraki fiaskó és a Hamasz palesztinai győzelme után újabb nagy vereséget könyvelhet majd el a térségben, és még egy lépéssel közelebb jut a világ a civilizációk háborújához. Irán megtámadásával csak egyvalaki járna jól: Oszama bin Laden. A Bush-kormányzat az utóbbi években már sokat segített az Al Kaidának a globális iszlamista mozgalom kiépítésében meggondolatlan lépéseivel. Reméljük, a palesztinai és iraki események üzenete elért az ovális irodáig: ez így nem megy.