A remény követét David Cameronnak hívják, akit mindössze harminckilenc esztendősen és négy éves képviselői múlttal a háta mögött, szinte zöldfülűként választottak meg a múlt év végén a Toryk pártvezérének.

Imázsprobléma
A Munkáspárt 1997-es győzelme óta a konzervatívok kudarcot kudarcra halmoztak. Pártelnökök jöttek-mentek, a választók azonban inkább csak fogytak: tavaly tavasszal immár zsinórban a harmadik parlamenti választáson voltak kénytelenek a kvázi-kétpárti rendszerben nem sok dicsőséget jelentő ezüstéremmel beérni. Mindeközben a párt imázsa csak romlott. A Blairen fogást találni képtelen, frusztrált toryk maguk asszisztáltak ahhoz az itthon is jól ismert stratégiához, amellyel a mediatizált Munkáspárt élén Blair sarokba, pontosabban biztos szavazói gettójába szorította őket. Észak- és Közép-Angliában, a nagyvárosokban a konzervatívok szinte nem is léteznek, Skóciában pedig legutóbb mindössze egyetlen választókerületben sikerült nyerniük. Felmérések szerint a tory „brand” olyannyira rossz, hogy a párt hiába áll elő akár a legnépszerűbb témákkal, mihelyst azokat a választók a konzervatívokkal azonosítják, a témáknak politikai szempontból rögtön lőttek is. A centrumból a szélre szorult, a még hagyományosan eurofób Nagy-Britanniában is szélsőségesnek számító Európa-gyűlöletbe menekült konzervatívok „veszekedő” és összeférhetetlenséget sugalló stílusukkal, alternatív pozitív jövőkép felmutatására való képtelenségükkel cseppet sem voltak képesek magukról a szerethető párt benyomását kelteni.
A köztudatba hihetetlen gyorsan berobbanó Cameron, aki árnyék oktatási miniszterként az ún. „backbencherek” – eredeti jelentésében „a parlamenti padsorokban hátul ülők”, tehát a kevéssé tekintélyes politikusok – közé tartozott, legelőször tehát az imázs fényesre csiszolásán, a sztereotípiák letörölgetésén fáradozik. Az aktivisták által kétharmados többséggel megválasztott pártvezér kétségkívül eredeti és cseppet sem konzervatív – finoman szólva is vitatott – módszereket alkalmaz a párt „átpozícionálására”. Már akkor is felszisszentek néhány cilinder alatt, amikor az ismert zenészt, Bob Geldofot kérte fel, legyen tanácsadója az angolszász konzervatív crédótól igencsak messzire eső témában, a globális szegénység elleni harcban. Ennél már csak az ütötte ki jobban a biztosítékot tory berkekben, amikor Cameron – természetesen kamerák kereszttüzében – mindjárt a premier napján rohant a moziba megtekinteni a hetek óta a nemzetközi média érdeklődésének középpontjában álló Brokeback Mountain című hollywoodi produkciót, amely két cowboy homoszexuális kapcsolatát dolgozza fel. (Ráadásul mindezek után egy olvasott meleghonlap még nyíltan kampányolt is a konzervatívok új vezére mellett.)

Rivaldafényben
Amíg a liberális sajtó természetesen kifogyhatatlan David Cameron dí-cséretében, a tory kommentátorok egy része nem rejti véka alá ellenszenvét a kétségkívül üres, népszerűséghajhász PR-akciók és a „centrista” irányvonal miatt. Pedig amit egyelőre tudni lehet a hurráoptimisták által gyakran már „Tory Blairként” emlegetett Cameron politikai elképzeléseiről, az semmiben nem „centristább”, mint a vezetőségért folytatott küzdelemben alulmaradt riválisai programja. (Sőt, éppen ő javasolta, hogy a párt hagyja ott a kontinentális kereszténydemokraták befolyása alatt álló és ezért „euro-föderalistának” tekintett Európai Néppárt európai parlamenti frakcióját, amelyen belül a britek eleve elkülönült csoportot alkottak.) Kevésbé kritikus elemzők is arra hívják fel a figyelmet, hogy a modern médiapolitika világában Cameron egyelőre aligha tehet mást a színjátékon kívül, hiszen rövid ideig tart a megválasztását követő rivaldafény.
A látványos és szimbolikus, de valódi tartalmat nélkülöző lépések elengedhetetlenek az ingadozó szavazók befolyásolására, eredmény felmutatására. Ha majd sikerül tartósan javítani a tory imázsproblémán – szól az érvelés –, akkor követi pártja is, és lesz elég idő a részletes szakpolitikai programok kidolgozásához.
A legutóbbi közvéleménykutatásokban a toryk máris vékonyka előnyre tettek szert, igaz, elsősorban az „örök harmadikoktól”, az éppen a konzervatívok gyengélkedése következtében átmenetileg megizmosodott liberális demokratáktól szereztek (vissza) szavazókat – azokat, akik elvándoroltak ugyan a toryktól, de a Labour minden középosztály-csalogató hízelgése ellenére sem hittek a blairi hókuszpókuszoknak. Az iraki háborút egyedüliként ellenző és egyes nagyvárosokban a Labour váltópártjává vált LibDemeknek nem sokat jósol az a felmérés, miszerint Cameront támogatóik csaknem kétharmada tekinti potenciális miniszterelnöknek.
A zavart jól mutatja, hogy a laikusok számára is láthatóan alkoholizmussal küszködő elnökük, Charles Kennedy, nemrégiben lemondott posztjáról.
Cameron esélyeit növeli, hogy mindeközben – a toryk éledezésétől függetlenül – az egykor otthon és külföldön az európai baloldal csodagyerekeként istenített Blair is meggyengült saját pártjában. Már 2003-ban is csak kínkeservesen sikerült kikényszerítenie a frakciófegyelmet a pártnak az iraki háború kapcsán lázadozó baloldalával szemben, nemrég pedig a terrorcselekmények megelőzése érdekében beterjesztett, a szabadságjogokat megkurtító törvénymódosítások ügyében szenvedett megalázó vereséget a miniszterelnök. S a frakció backbencherjeinek felkelése nem ért véget: Blair konok ellenállásba ütközik az iskolareformmal és a társadalombiztosítással kapcsolatos liberalizációs elképzelései kapcsán, az újabb vereségek pedig bukásához is vezethetnek. Ugyan rég bejelentette, hogy a következő választásokon már nem ő kívánja csatába vezetni a Labourt, nyilván maga akarja megválasztani távozásának pillanatát, amikor is átadná a kormányrudat kijelölt utódának, Gordon Brown pénzügyminiszternek.

Eltűnő törésvonalak
Egyre valószínűbb tehát, hogy a Munkáspártnak ismét számolnia kell a konzervatívokkal, s Blair, illetve utódja emberére talált kihívójában. Ez szó szerint is értendő: Cameron tűnik az első olyan konzervatív pártvezérnek, aki lelkileg és politikailag fel tudta dolgozni a „blairizmust” és a miniszterelnök agresszív támadása helyett inkább ellopja annak legjobb ötleteit – épp ahogy Blair tette a torykkal a kilencvenes évek közepén. Akkor a Labour gyakorlatilag sutba dobta ideológiáját, hogy megválasztható legyen: Blair a thatcherizmus továbbfejlesztésének ígéretével győzött. David Cameronnak most a siker érdekében meg kell mutatnia, hogy profibban teszi ugyanazt, amit jelenleg a Munkáspárt.
Más lehetősége nemigen van, hiszen Nagy-Britanniában a még pár évtizede is meghatározó osztálykonfliktus erősen halványulóban van, más nagy politikai-kulturális törésvonal pedig nincs. A kilencvenes években Blair színrelépésével a Munkáspárt meghódította a középosztály jelentős részét. Ellenben a toryk – hagyományosan az establishment pártja – a legutóbbi választásokon éppen a szegényebb rétegekben könyveltek el némi előrehaladást, miközben veszítettek vonzerejükből a magasan iskolázottak és a magas jövedelműek körében. Jellemző az is, hogy a vezető politikusok pedigréje immár szinte semmilyen hatással nincs a választói preferenciákra: Blairhez hasonlóan Cameron is a neves angol elitiskolák növendéke; a felmérések szerint mégis hitelesebb a „plebs” felé történő konzervatív nyitásban, mint egykori versenytársa a pártvezetésért folytatott tavalyi küzdelemben, Dave Davis, aki szerényebb családi háttere miatt erre elméletileg esélyesebb lehetett volna.
A posztmodern médiapolitika tehát David Cameron személyében elérte az egykor arisztokratikus brit konzervatív pártot is. Kérdés, mit csinál belőle.