Konk­ré­tan a „rek­lám­za­bá­lás” kor­sza­kát él­jük, és in­tel­li­gens­nek tart­juk ma­gun­kat. Sőt, még ar­ról is meg va­gyunk győ­ződ­ve, hogy a matekérettségin át­esett em­be­rek szel­le­mi im­mu­ni­tás­sal bír­nak az agy­bu­tí­tás­sal szem­ben. Öröm­mel je­len­tem – hi­szen saj­ná­lat­tal ta­pasz­tal­tam –, hogy ez egy­ál­ta­lán nin­csen így.
Ter­mé­sze­te­sen jó ne­künk in­tel­lek­tu­á­lis po­ten­ci­a­ként szem­lél­nünk ön­ma­gun­kat, ugyan­ak­kor lát­ni kell, hogy olyan lett ez a vi­lág, hogy ami hat, az a leg­több­ször ak­kor is hat, ha nem akar­juk. Ve­gyük tu­do­má­sul, hogy hi­á­ba van há­rom dip­lo­mánk „piédzsdivel”, meg­fe­jel­ve egy egész po­fás kis pitbull ki­ra­gasz­tott ké­pé­vel a hát­só szél­vé­dőn­kön, ak­kor is be­le­kós­to­lunk a „le­né­zett” vi­lág­ba – ha má­sért nem, hát hogy tud­juk, mit is aka­runk le­néz­ni. (Azok­ról, akik­nek bő­ven elég egy hang, aki meg­mond­ja, hogy mi­ről mit kell gon­dol­nunk, te­hát ezen élő ro­bo­tok­ról most nem is be­szél­nék.) Ez az ér­tel­mi­ség „ke­reszt­je”, amit mel­les­leg so­kan ma­guk­ban mo­so­lyog­va, ön­ként fel­vál­lal­nak, koc­káz­tat­va, hogy hiperintellektuális kö­ze­gük­ből alá­hul­la­nak azok kö­zé, akik a vá­sár­lást kö­ve­tő­en még a szín­ház­ban is za­kó­juk uj­ján vi­se­lik az amúgy csu­pán prak­ti­kus­sá­gi szem­pont­ok­ból oda­kent már­ka­jel­zést. Egy ha­zai rek­lám­fil­mes­sel be­szél­get­ve le­han­go­ló ké­pet ala­kít­hat­tam ki a mi kis eu-konform pi­a­cunk­ról. Az eti­ka és a jó íz­lés min­den bék­lyó­ját le­ve­tett szak­má­ban kí­mé­let­len harc fo­lyik, hogy meg­ren­de­lés­hez jus­sa­nak a kü­lön­bö­ző rek­lám­cé­gek.
Az alap­ve­tő kon­cep­ció sze­rint Eu­ró­pá­ban két­fé­le fel­ve­vő­kör lé­te­zik. Az egyik az an­gol­szász tí­pu­sú rek­lá­mok­ra éhes, míg a má­si­kat a né­met kul­túr­kör­be rend­sze­re­zi az ál­lat­tan. A ti­pi­kus an­gol rek­lám­ban a mon­da­ni­va­ló egy po­én­ra, egy gegre van ki­élez­ve, amit vagy har­sány rö­hö­gés, eset­leg ezen bi­zo­nyos sa­va­nyú – a ga­rat­íven lo­ka­li­zál­ha­tó – hu­mo­ros mel­lék­íz kö­vet­kez­té­ben ma­gunk­ba for­du­lás kö­vet­het, és meg­fo­gad­juk, hogy ezt a ter­mé­ket ak­kor most meg­ve­szem, vagy nem. A né­met min­ta egé­szen más­mi­lyen. Ott be kell jön­nie egy brünhildának a be­vá­sár­ló­köz­pont pol­ca­i­nak so­rai kö­zé, eset­leg spon­tán mó­don be­csön­get­nie egy há­rom­gyer­me­kes, jól ­szi­tu­ált csa­lá­di ház­ba, ahol ép­pen csak a ma­ma van ott­hon és ép­pen a ház­tar­tást te­szi rend­be, az elő­ző na­pi ku­tya­vi­a­dal vé­res és bor­fol­tos em­lé­ke­it el­tün­tet­ve. Ek­kor amo­lyan „fal”- be­szél­ge­tés kö­vet­ke­zik, amely csu­pán két-há­rom re­mek­be ­sza­bott mon­da­tot tar­tal­maz, de ami­ből ki­de­rül, hogy az épp fenn­ál­ló és egy­ben tart­ha­tat­lan hely­ze­tet csak­is brünhildánk se­gít­sé­gé­vel tud­juk meg­ol­da­ni.
Ek­kor a ka­me­ra fe­lé for­dul fo­ga­dott ide­gen­ve­ze­tőnk és jóóól a szá­já­ba rág­ja a ju­tal­mat a nap vé­gén szo­po­ga­tó cél­kö­zön­ség­nek: Ez a folt! – na­gyon ma­kacs egyéb­ként. Ed­dig a kis al­pe­si szü­le­té­sű pász­tor­lány­ból lett üz­let­asszony ha­gyo­má­nyos mo­só­port hasz­nált, és ezért tu­laj­don­kép­pen el­ha­nya­gol­ha­tó ered­mé­nye­ket tu­dott csak fel­mu­tat­ni az el­múlt két év­ti­zed­ben. Most, itt oda­adom ne­ki – lát­ják? – az úúúúj mo­só­szert, amely­­lyel nemcsak a darabológyilkos után tu­dunk ma­ku­lát­lan tisz­ta­sá­got va­rá­zsol­ni, de még a há­zas­sá­ga is jobb lesz és a lo­va­kat sem lö­vik le töb­bé – ugye. Te­hát ne­vez­het­jük ezt amo­lyan „Ez a jó, ez a rossz! Mon­dom ez a jó, és ez a rossz – tí­pu­sú mar­ke­ting­nek.” Meg­fi­gyel­he­tők pár­hu­za­mok, visz­­sza-vissza­té­rő mo­tí­vu­mok az agyak bom­bá­zá­sá­nak szak­má­já­ban.
Leg­jel­lem­zőbb a „bár­gyú pa­sas, vagy férj” té­ma­kör. (Még hogy fe­mi­niz­mus, meg a nők elnyomása…?!) Ez, mond­hat­nánk, in­ter­na­ci­o­ná­lis és té­ma­kö­rö­kön át­íve­lő gon­do­lat. A pa­pucs­férj ha­za­jön a mun­ká­ból és bu­tán néz bró­kerfi­ze­té­sé­ből el­tar­tott fe­le­sé­gé­re, hogy most mi­vel mos­sa ki az olaj­fol­tot hó­fe­hér in­gé­ből. Vagy: a csa­lád hü­lye­gye­re­ké­nek ugyan­olyan uv-fehér a pó­ló­ja, mint a min­ta­apá­nak, aki nem ér­ti, mi­ért tud­ta egy­ből a ta­ní­tó né­ni, hogy ki­nek a fel­me­nő­je ő a szü­lői ér­te­kez­le­ten. Avagy: idét­len han­gon be­szél­ge­tő, tú­rá­zást egy lát­cső­vel a ke­zé­ben imi­tá­ló hím (az ő ol­dal­bor­dá­já­val egye­tem­ben), aki egy raj­zolt hód­dal be­szél­get a fo­gak csil­lo­gá­sá­ról – mind­ezt szá­nal­mas hang­fek­vés­ben. Ez lé­nye­gé­ben ugyan­az a sé­ma, mint az egész­sé­ges táp­lál­ko­zást, vagy a ban­ki köl­csö­nö­ket nem is­me­rő, bu­ta, bu­tább, leg­bu­tább tag az erő­seb­bik nem­ből. Egyéb­iránt a ban­ki rek­lá­mok alap­ve­tő­en a szél­ső­sé­gek kö­zött mo­zog­nak. Kény­sze­re­sen igye­kez­nek vagy a fe­hér­gal­lé­ros gyár­igaz­ga­tót pél­da­ként elénk ál­lí­ta­ni, vagy a kis­em­bert, aki tö­rül­kö­ző­vel ol­da­lán ro­han­gál a la­kás­ban és szeretné meg­sze­rel­ni a für­dés köz­ben el­rom­lott víz­ve­ze­té­ket, ho­lott az is­ten­ad­ta meg­te­het­né, hogy hi­he­tet­le­nül el­adó­so­dik, és ak­kor nem kel­le­ne egy té­vé­rek­lám­ban idét­len­ked­nie. Min­den­eset­re a ha­tás­me­cha­niz­mus egy­sze­rű: hasz­náld a rá­gó­gu­mi­mat, te­le­fo­nálj az én rák­kel­tő ta­ri­fa­cso­ma­gom­mal, eset­leg mo­sa­kodj az én szin­te­ti­kus ba­nán­il­la­tú tus­für­dőm­mel, és ha meg­tör­té­nik a va­rázs, már­is Monica Bellucci nyit be hoz­zád a szo­bá­ba és ké­ri el a szá­mo­dat, a tü­kör­be pil­lant­va Conan, a bar­bár izom­fel­épí­té­se kö­szön vis­­sza rád, avagy jég­vi­rá­gos lesz az ab­lak, ha rá­le­helsz – hogy mi­nek, azt nem tu­dom. Bónusz: ha X de­zo­dort hasz­ná­lunk, nem fog az ál­ta­lunk hasz­nált tam­pon a kulcs­cso­mónk­ba ga­ba­lyod­ni a táskánkban. Igazából ez a leg­jobb. Az egész pe­dig: si­ra­lom­völgy. Mű­kö­dő, szel­le­mi si­ra­lom­völgy.
Te­hát be­le­nyug­vás­ra fel! Ne cso­dál­koz­zunk eze­ken a dol­go­kon mind­ad­dig, amíg egy vi­dé­ki IQ-harcos di­ri­gál­ja ne­künk a pes­ti me­nő nyel­vi for­du­la­to­kat, mi­-u­tán ki­má­szott a Va­ló Vil­lá­ból. Csá-csumi csá!