OFFLINE | múltidéző |
Baranyai Lipót (1894–1970)
„Homo historicus” és „Homo oeconomicus”
(2006. február)
A II. világháború éveinek német–magyar gazdasági kapcsolatairól fönnmaradt egy anekdota, amelyben Baranyai Lipót is szerepel. Litván József elevenítette föl, s az ő emlékezéseit írásba foglaló Tóth Pál Péter jegyezte le az Ítéletidő című könyvben: „A németek megpróbálták ugyan a maximumot kisajtolni az országból, de e téren megvolt az ellenállás, mert hivatalból agrár- és ipari területen egyaránt eltitkolták a valóságos termelést és kapacitást.

Ennek ellenére a németek Magyarországgal szemben súlyosan eladósodtak. Nem fizettek, az ellenszállítások jelentéktelenek voltak. Közismertté vált egy beszélgetés a Nemzeti Bank akkori elnöke, Baranyai Lipót és Bethlen István között: Baranyai felpanaszolta a németek rendkívüli mértékű adósságát, Bethlen pedig azt felelte, hogy »vagy megnyerik a németek a háborút, és akkor a kardjukra fognak ütni, a Nemzeti Bank pedig leírja a tartozásukat, vagy elvesztik a háborút, és az mindent megér«.”

Két életrajz
Az Új Magyar Életrajzi Lexikon sok mindent tartalmaz abból, ami Baranyai Lipótról adatszerűen tudható. Azt, hogy Béllyén született és hogy Frankfurt am Mainban halt meg, hogy jogászként kezdte pályáját, s hogy 1920-tól az Igazságügyminisztériumban, a következő évtől pedig a Pénzintézeti Központban dolgozott. Azt is rögzíti a kézikönyv, hogy Baranyai 1928-tól a Magyar Nemzeti Bank ügyésze volt; részletezi további beosztásait is, amíg a vezéigazgatói, majd – 1938-ban – az elnöki székig emelkedett. Szó esik ott Baranyai akadémiai és felsőházi tagságáról s az intézményekről, szakmai és polgári szerveződésekről, amelyekben valamilyen tisztséget töltött be itthon, vagy Nyugaton, 1948-as emigrációja után. A szócikkból következtethetünk Baranyai világképére, erkölcsi tartására meg politikai megfontolásaira is. Abból a passzusból, amelyik második világháború alatti szerepéről szól röviden.

A hellén embernek két legkiemelkedőbb lelki
tulajdonsága az individualizmus és a szociális érzék volt;
a kettő azonban nem ellentétté, hanem éppen fordítva: ideális együttessé alakult benne

A lexikonszócikk ternészetesen nem lépheti át a maga szerkezeti kereteit. De ahhoz, hogy a személyiségről is megtudjunk valamit, számba kell vennünk még néhány adalékot. Azt például, hogy Baranyai katonatiszti családból származott, és a Szent Benedek-rend esztergomi főgimnáziumában érettségizett. Az első világháborúban végig katona volt; több kitüntetéssel, tartalékos tüzérhadnagyként szerelt le. Az is lényeges, hogy – amint azt a Magyar Nemzet írta róla 1942 júniusában, amikor megkapta a Magyar Érdemrend nagykeresztjét – a Pénzintézeti Központ ügyészeként az I. világháború előtti évekből, illetve a háborús esztendőkből örökölt pénzügyi jogi kérdések megoldása volt a feladata, részt vett továbbá „a határ által kettéosztott megyék és egyéb közjogi testületek vagyonjogi kérdéseinek likvidálásában”. Az sem kevésbé fontos, hogy sokat tett a gazdasági világválság itthoni hatásának elhárításáért, s hogy része volt a külföldi hitelezőkkel kötött megállapodások megszületésében. Fenyő Miksának az Irodalmi Újságban (1970. 4. szám) közölt Baranyai-portréjából tudhatjuk meg, hogy az MNB elnökét – nagy műveltsége mellett – „a törvényesség feltétlen tisztelete jellemezte”; ezt egyetlen kérdésben függesztette föl: a nemzeti királyság híve volt. A földkérdést nem politikai, hanem közgazdasági szempontból ítélte meg, s a nagybirtok mellett érvelt, mert az „előnyösebben termel”. A nemzetiszocializmussal való viszonyáról Fenyő ezt írta:
„A Magyar Társaskörben, amely ez ártatlan elnevezés alatt összeesküvés volt a náci törekvések ellen, Baranyai Lipót volt a leghatározottabb szószólója a náciellenes politikának. […] Az action directe híve volt, semmiféle más formáját az ellenállásnak nem volt hajlandó elfogadni.”

A klasszikusok
Banki szakember lévén, a kultúrával való kapcsolata talán nem tekinthető tipikusnak: elnöke volt a görög–latin műveltség híveit tömörítő Parthenon egyesületnek, amely klasszikusok magyar fordításai mellett magyar klasszika-filológusok emlékezetes esszéit is megjelentette. Többször beszélt arról, hogy az emberiség a XX. század nagy válságán csak akkor tud felülkerekedni, ha minél többet átment a technikával kibékíthetetlennek látszó ellentétben lévő humanista hagyományból. „A hellén embernek két legkiemelkedőbb lelki tulajdonsága az individualizmus és a szociális érzék volt; a kettő azonban nem ellentétté, hanem éppen fordítva: ideális együttessé alakult benne” – szerepel A klasszikus kultúra és a mai ember című, a Parthenonban tartott, 1941-ben kiadott előadásában. A matéria győzelmével e harmónia széthullott; a „nagyvilágba kilökött ember” „megtartotta az individualitását, de elvesztette annak társadalmi gyökereit”. E témakörbe tartozik az 1942 elején megjelent „Homo historicus” és „homo oeconomicus” című előadásszövege is, amelyben a gimnáziumok szerkezetváltása kapcsán értekezett „a humaniórák művelődési és nevelő értékéről”. Ebben a szövegben szembeállítja a naturalizmus és a humanizmus ember- és nemzetképét. Naturalista értelmezés szerint „a nemzet alapjában véve biológiai közösség, amelynek legfőbb célja az önfenntartás, a faji és gazdasági lét biztosítása”. A humanizmus nemzetképzete más: Európa már régen túljutott a nemzet biológiai egységének „primitív stádiumán”: „A nemzet nem a természet, hanem a történelem alkotása; szellemi közösség, amelyet a közös történelmi élményekből kibontakozó közös ideálok, a közös ideálokban megnyilvánuló közös értéktudat, az értéktudatból fakadó közös hivatásérzet és az ennek megfelelő közös cselekvésre való készség tart össze.” Ő már foglalkozásánál fogva sem lehet – magyarázza el itt – a természettudományok, technicizmus és az ökonomizmus ellensége; tisztában van azzal, mi mindent hoztak ezek az emberiség számára. De a javak csak eszközt jelenthetnek, nem az élet célját: az ember szellemi életét kell szolgálniuk.
A magyar közéleti személyiségek közül Tisza Istvánról, Wekerle Sándorról és Klebelsberg Kunóról jelent meg előadásszövege. „A társadalmat felfelé törekedett nivellálni, nem pedig lefelé; nem az osztálytalan tömegtársadalom, hanem a társadalmi osztályok harmóniája lebegett a szeme előtt” – mondta az utóbbiról. Klebelsberg kultúrpolitikájának egyik kulcsfogalmát, a „kultúrfölény”-t pedig nem a szomszéd nemzetek legyűrésének jelszavaként értelmezte. Szerinte a miniszter a személyiség kibontakoztatására, a háború és a béke nyomán elhatalmasodó nyomor és a társadalmi dezintegráció leküzdésére kidolgozott programot jelölte meg e terminussal. Klebelsberg a kultúrába a technikai fejlődést is beleértette, s az egyetemek létéért a műszaki és közgazdasági képzés érdekében is küzdött. „Szükségünk van a kultúrának erre a legmagasabb fokára – mondotta –, mert e nélkül nem tudjuk kiállítani azokat a szakférfiakat, akik megállják a helyüket például a nemzetközi tárgyalásokon, ahol egyetlen vámtarifatétel helytelen vagy téves kezelésével többet veszthetünk, mint amennyibe egy egész egyetem kerül.” A Wekerle Sándorról, Magyarország első polgári miniszterelnökéről elmondott serlegbeszéd nyílt hitvallás az alkotmányosság és a személyiség joga és felelőssége mellett – az akkoriban modernnek tartott kollektivitáseszmével s a totalitárius állammal szemben. Ezt a beszédet 1944 januárjában mondotta el, másfél hónappal a német megszállás előtt.

A háború
Carl von Clodius, a német Külügyminisztérium gazdaságpolitikai osztályának helyettes vezetője azt jelentette Berlinbe 1938 szeptemberében, hogy szót emelt Teleki Pálnál a birodalmi márka „11%-os, az idegen szabad valuták árfolyamának emelése révén végrehajtott közvetett leértékelése” ellen. A miniszterelnök azt válaszolta, hogy ebben nem dönthet, beszélnie kell a Magyar Nemzeti Bank elnökével. Clodius Telekitől távozva az előszobában éppen az elnökbe botlott, kísérletet tett hát arra, hogy meggyőzze őt. Baranyai azonban hajthatatlan maradt. „Erősködésemre odáig ment, hogy közölte velem, én ugyan kívánhatom az ő lemondását és ezt bizonyára el is tudom érni, arra azonban nem kényszeríthetem, hogy más árfolyampolitikát folytasson.” A későbbi német jelentésekben már úgy jellemzik őt, mint aki „a nemzetiszocializmussal szemben áll”, sőt, „közismerten nélmetgyűlölő”. Ezzel függ össze a Nemzeti Bank elnöki tisztéről való későbbi lemondása is. Még 1940-ben ő juttatta el rendeltetési helyére, Amerikába azt az összeget, amelyet Teleki Pál egy esetlegesen fölállítandó s Eckhardt Tibor vezetésével működő ellenkormány költségeire szánt. Később Baranyai Bethlen Istvánnal, Esterházy Móric volt miniszterelnökkel és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel együtt a háború magyar részről való befejezését sürgették Kállay Miklós miniszterelnöknél – aki aztán Svájcba küldte ki őt, hogy tárgyaljon a szövetségesekkel. Jagow német követnek 1943 szeptemberében a berlini Külügyminisztériumba küldött távirata pedig már azt tartalmazza, hogy a háborúból való kilépést előkészítő magyar csoport abban állapodott meg, hogy Kállay lemond, az utóda pedig Baranyai lesz. Mindezekért aztán 1944 tavaszán a németek letartóztatták. A Fő utcából a politikai foglyok első csoportjával szállították Ausztriába. Utóbb az oberlanzendorfi táborból nem Mauthausenbe vitték, mint Apponyi Györgyéket, hanem – Laky Dezsővel, a hírneves statisztikussal együtt – Budapestre. A Gestapo a Lakatos-kormány követelésére bizonyos feltételekkel októberben néhány prominens magyarral, Bajcsy-Zsilinszky Endrével, Nagy Ferenccel, Lakyval, Makkai Jánossal és Tildy Zoltán fiával együtt átadta a magyar hatóságoknak. Vladár Gábor igazságügyminiszter a kiugrási kísérlet sikertelenségét s a nyilas hatalomátvételt látva október 15-én azonnali szabadon bocsátásukról rendelkezett. A bujkálás hónapjai következtek.
1945 után még elnöke lett itthon a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületének és a Magyar–Amerikai Társaságnak, de hamar kiderült, hogy annak a szellemnek, amelynek a híve volt, bealkonyult. Emigrálása után szakmai tekintélye révén el tudott helyezkedni a nyugati bankvilágban, de, mint Fenyő írja, „szerény egzisztencia volt ez”. Első kinti éveiben részt vett még magyar demokratikus szervezetek munkájában, így például alelnöke volt a Magyar Európa Tanácsnak. Az utolsó nagy feladatáról – amelyet már nem tudott végig teljesíteni – szintén Fenyő Miksa számol be: „Tizenhét esztendőn át ült felesége betegágya mellett s aztán nem bírta tovább.”



Kapcsolódó letölthető archív fájlok:
UFi 2006. február (1267 kbyte)


Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

  #1: Halasy-Nagy Judith (2006. -0. 2-. 27: 1)  

Kedves Uram en Baranyai Lipot unokamenye vagyok es par megjegyzesem lenne az irottakhoz.
Föleg az emigrazioban eltöltött evekröl. Nem minden felel meg az igazsagnak es szeretnem tudni, hogy Fenyö ur honnan vette az informacioit
Üdvözlettel Halasy-Nagy Judith

  
  Válaszok struktúrája


Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    Tisza István és az elsõ világháború
    „A két Huszár”