A hangsúly- és stílusváltáson azt értette a volt és jövendő külügyminiszter, hogy ő majd véget vet a Fidesz „harciasságának” és a szomszédos államok „provokálásának”. Kovács László és az MSZP ez egyszer betartotta ígéretét, de ez nem biztos, hogy jó. Sőt, ha mindent a mérlegre teszünk, biztos, hogy nem jó.
Az MSZP ismételt hatalomra kerülése előtti 50 év kommunista–szocialista vezetése alatt (természetesen az Antall–Boross-kormány időszakának kivételével) Magyarország volt a szovjet blokk, majd a nyugat felé orientálódó ex-Varsói Szerződés államok jótanulója. Csendes volt, nem panaszkodott, nem kezdeményezett. Kovács László ebben a közegben szocializálódott, és ezt a hagyományt folytatta. Az 1998– 2002 közötti külpolitika, amely kétségtelenül újszerű volt hangnemében, magabiztosságában, és abban, hogy valódi értéktartalmat képviselt, megdöbbentette. Gyorsan és radikálisan nekilátott felszámolásának. Mielőtt rátérnénk a kritikai elemekre, szembe kell nézni azzal, hogy ez egy-két részterületen a hidegen vett magyar érdekek szempontjából nem jelentett hátrányt. Kínát és Oroszországot illetően a háttérbe kerültek az értékalapú aggályok, és a tiszta pragmatizmus érvényesült. Az 1998– 2002 közötti külpolitika nem értette meg megfelelően, hogy ezekben a visz-onyokban olyan érdekek vannak, amelyek miatt még olyan nagyhatalmak is elgondolkodnak a gazdaság prioritásairól az elvekkel szemben, mint Németország vagy Nagy-Britannia.
Az már kevésbé volt szép, hogy 2002 után az Európai Unióval és tagállamaival kapcsolatban Magyarország feladta korábbi aktivitását, de ez önmagában nem volt tragikus. Amikor csak lehetett, Budapest a fővonalat szolgaian követő politikát folytatott, amit csak az USA iraki háborúja zavart meg. Kovács Lászlót láthatóan váratlanul érte, hogy dönteni kellett a Párizs–Berlin-páros és a Washington–London-tengely között. Moszkva annak idején nem volt mozgó célpont, most azonban valódi döntési helyzet állt elő. A magyar kormány pedig rosszul döntött, az Egyesült Államokkal való viszony minden áron való javítgatására tett kísérlet mind a magyar érdekek, mind az erkölcs szempontjából megkérdőjelezhető volt, szinte kizárólag belpolitikai szempontok vezették. A szocialisták úgy értékelték, hogy győzelmük egyik záloga az volt, hogy 2001– 2002-ben a Washington–Budapest reláció látványosan és a sajtóban jól propagálhatóan lehűlt. A hadiipari körökkel jelentősen összefonódott republikánus kormányzat személyes sértésként élte meg, hogy az Orbán-kormány nem az egyébként szinte minden szempontból rosszabb amerikai ajánlatot fogadta el a vadászrepülőgép-tenderen és hogy nem küldött katonákat Afganisztánba. Az MSZP gyorsan reagált, hamarosan magyar honvéd állt Kabulban, majd magyar csapatok rajtaütésszerűen materializálódtak az Eufrátesznél. A Kovács László által olyan lelkesen propagált gazdasági hozadék azonban elmaradt, Magyarország pedig szembekerült Európa két vezető hatalmával, Franciaországgal és Németországgal. Az arab világgal amúgy is feszültté vált viszonyt Gyurcsány Ferenc páratlan ütemérzékkel rongálta tovább meggondolatlan kijelentéseivel (ha emlékszünk arra, hogy a szaúdi futballválogatott elleni döntetlenünk után azt mondta, nem rossz eredmény ez terroristákkal szemben). Végül a több mint tízmilliárd befektetett forintért a németországi magyar munkavállalókat célzatosan sújtó intézkedéseken túl (ne gondoljuk, hogy ez véletlen volt, Berlin többek között így törlesztett) Magyarország nem kapott mást, mint néhány szép gesztust az Egyesült Államoktól. Amelyeket aztán az MSZP itthon belpolitikai célokra használt fel. Olyan drága március 15-éje még nem volt a Magyar Köztársaságnak, mint az idei. Ne legyenek illúzióink, Bush elnök minapi kapitóliumi szereplésének (mint ahogy Tony Blair budapesti repülőjegyének is) árát a magyar adófizetők állták.
A legszomorúbb azonban a szomszédos országok felé irányuló külpolitika mérlege. A szocialisták pedig mindent megpróbáltak, hogy bizonyítsák, a Fidesszel ellentétben ők majd szót tudnak érteni Pozsonnyal, Bukaresttel és Belgráddal. A 2002. december 1-jei budapesti koccintást (a románság „egyesüléséről” – Erdély Romániához kerüléséről) megemlékező román nemzeti ünnepen nem követte hasonló gesztus március 15-én Bukarestben. Aradon kínkeservesen egy öszvér megoldás született, az ünnepelt észak-erdélyi autópálya építése pedig hamvába holt. A valóság az, hogy Románia ugyanúgy folytatta a Magyarország elleni diplomáciai háttéroffenzívát, a magyar pozíciók aláásását, mint 2002 előtt. A román külpolitika pofozógépnek tekintette a magyart, és mivel a szocialisták előfeltételezése az volt, hogy minden bajt a Fidesz okozott, kénytelenek voltak mindenhez jó képet vágni. Bukarest még azt a szívességet sem tette meg az EU-csatlakozáshoz ingyen biankó csekket adó Gyurcsány Ferencnek, hogy valódi gesztusokkal segítse kampányát. A Románia által a Tiszában okozott kár megtérítése elfelejtődött, nem történt előrelépés a magyar egyetem ügyében, még a Magyarországtól minden jogalap nélkül követelt Gozsdu-vagyon kérdésében tett nagylelkű magyar gesztust is semmibe vették.
A szlovák–magyar viszony, ha lehet, még rosszabbul alakult. Dzurinda miniszterelnök nem rendelkezett annyi taktikai érzékkel, mint román partnerei, és elutasította a magyar közeledési kísérleteket. Az MSZP külpolitikusai nem értették a különös jelenséget, és a visszautasítottság súlyos frusztrációkat okozott a Bem rakparton is. Pedig csak arról van szó, hogy északi szomszédunknál a magyar kártya továbbra is erős lap, és a mindenkori magyar kormányzat alázgatásával belpolitikai pontokat lehet szerezni.
A szocialista külpolitika kudarcának állatorvosi lova azonban Szerbia lett. Nem azért, mert nem próbálkoztak valamit tenni a délvidéki magyarokat érő egyre súlyosabb incidensek ellen. Mert próbálkoztak. De az a Kádár–Grósz– Horn–Kovács-kontinuitást felmutató külpolitika, amit igazán nem lehetett agresszivitással vádolni, ugyanabba a falba ütközött bele Nyugaton, mint az Orbán-kormányzat jóval dinamikusabb próbálkozásai. Tisztában kell azzal lenni, hogy a magyar törekvéseket a határon túli magyarság védelmére semmiféle szimpátia sem övezi a nyugat-európai és észak-amerikai hatalmi központokban. Washington, London és Berlin elsősorban stabilitást akar, és véleményük szerint a magyar autonómiatörekvések, de még az alapvető önvédelmi reflexek is aláássák ezt. Kifacsart logika ez, amivel a céljaiért békésen fellépő közösségeket büntetik, az erőszakosakat (albánok, boszniai szerbek) pedig jutalmazzák, de érthető. 2002 és 2006 között bebizonyosodott, hogy ezt a zsigeri reakciót semmiféle magyar önmérséklettel sem lehet leküzdeni, a szocialista irányítású diplomácia nemzetközi fellépését értetlenség és ellenszenv fogadta. Szerbia csak minimális lépések megtételére kényszerült, a magyar közösség – miközben az albánok egyre gyorsabban haladtak a függetlenség felé – semmiféle garanciát sem kapott jövőjének biztosítására.
Az már csak mellékepizód a fentiekhez képest, hogy az ukrajnai narancsos forradalom alatt Magyarország olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta, miközben a térség fontosabb államai mind kiálltak a demokratikus erők mellett. Ezzel Budapest elszalasztotta megalapozni a kapcsolatokat az új, Nyugat felé forduló Ukrajnával.
A nyomasztó összképen az csak alig valamit javít, hogy Horvátország euroatlanti integrációjának támogatásával tartották a jó irányt, bár ezen a téren a kezdeményezést és a vezető pozíciót átengedték Ausztriának.
Kovács László és örököse keveset ért el a külpolitikában. Az USA irányában a szocialisták méregdrágán vettek jóindulatot, szemrebbenés nélkül odaálltak egy a nemzetközi jogot semmibe vevő háború mögé és (bár nem akarták) összerúgták a port a gazdasági szempontból Magyarország számára legfontosabb állammal, Németországgal. Budapest kétségtelenül nem lett viták generálója 2002 után, ahogy azt a szocialisták megígérték, hanem az iraki háború időszakát kivéve inkább láthatatlanná vált. Egy hasonlattal élve, a mai magyar külpolitika olyan, mint Somogyi Ferenc külügyminiszter, akit saját kollégái se vesznek észre, ha végigmegy az általa vezetett minisztérium folyosóin. Színtelen és gáz halmazállapotú, csak azért nem fing, mert még szaga sincs.