Szvatopluk ellenpárjaként kell belépjek a nemzeti panoptikumba azáltal, hogy túlélem Orbán Viktort – morfondírozott, miközben a közelgő júniusi választásokra gondolva gyomra összeszorult, címeres pizsijén pedig átütött a hideg veríték.
A hajdani érseki palota éjszakai csöndjét hirtelen sietős léptek zaja verte fel. Valaki közeledett a folyosón, s pár pillanat múlva le is nyomta a miniszterelnöki hálószoba kilincsét. Ján Tormássyovcov volt az, a kormányfő hűséges szárnysegédje. Tormássyovcov észjárása néha különösen lassú volt, mindazonáltal Mikulás kedvelte őt: családja Roznava mellől származott, s legendáriumuk szerint a nagymorva őslakosok leszármazottjaiként évszázadokon keresztül szenvedték a magyar elnyomást. Ennek azonban nemsokára véget vetünk – futott át Mikulás agyán, s közben idegesen a címeres paplanra csapott.
Miniszterelnök úr, Komárnónál kisiklott, és a hídról a Dunába zuhant a varsói gyors! – hebegte Tormássyovcov a szobába lépve, sejtvén, hogy nagyon fontos hírt közöl gazdájával. – Biztos ebben? Nem jutott át a túlpartra? – kérdezett vissza izgatottságtól elcsukló hangon Mikulás s a vudubábut elhajítva kipattant az ágyból. – Nem, uram. A fősodortól innen, a mi szektorunkban süllyedt el. Két túlélőt is kihalásztunk, bizonyos Mikola Istvánt és Semjén Zsoltot. Mit csináljunk velük? – kérdezte Tormássyovcov arcán széles vigyorral, elégedetten nyugtázva, hogy örömet szerzett gazdájának. Mikulás hirtelen mondani akart valamit, aztán szemöldöke egy pillanatra felszaladt a homlokán, amint gondolkodni kezdett. – Adják át őket a magyar hatóságoknak. Még hasznukat vehetjük odaát – mondta végül. S kapcsolja nekem telefonon Gyurcsány Ferencet! – kiabált az elviharzó szárnysegéd után. A hírektől megrészegülve Mikulás előkapta éjjeliszekrényéből azt a titkos kormányelőterjesztést, amely a jelenlegi, túlságosan toleránsra sikeredett rendszerrel szemben úgy kívánta átalakítani Szlovákia közigazgatását, hogy magyar többségű települések még csak ne is lehessenek szomszédosak egymással. Kéjesen simogatta a térképmellékleteket, amikor egyszer csak megcsörrent az ágya mellett lévő címeres telefon. Felvette.
Köztársasááááááááááág! – hallatszott a vonal végén. Ferenc, engedd meg, hogy gratuláljak a nacionalisták felett aratott győzelméhez – válaszolta kissé tanácstalanul Mikulás, nem tudván mire vélni a furcsa köszöntést. Mindenesetre gondolta, ideje a tárgyra térni. – Ferenc, most a győzelem után már tárgyalhatnánk arról, hogyan lehetne a tokaji bor Szlovákia számára igencsak igazságtalan eredetvédelmi szabályozását átdolgozni. – Húzzunk bele! Igazságosssáááááááág! – érkezett a válasz. Mi is így gondoltuk, Ferenc. Köszönöm a nyitottságot, viszonthallásra – mondta Mikulás és lerakta a kagylót, majd visszabújt az ágyába.
Mielőtt elnyomta volna az álom, utolsó gondolata az volt: vajon ezek a magyarok tényleg ennyire hülyék, vagy éppenséggel zseniális megoldásokkal próbálnak átverni minket? A minap az Adevarul is azt írta, hogy Gyurcsányék Nagy-Magyarországot akarnak. Úgyhogy mindenesetre jó lesz résen lenni, s a vudubábut is megtartom – futott át az agyán, s már horkolt is.