Április 9-én éjszaka az MDF bejutása révén még mutatkozott némi remény: míg négy éve a Fidesz–MDF bő hat százalékos hátrányba került az első fordulót követően az MSZP–SZDSZ-szel szemben, most csak három százalékos volt a lemaradás. 2002-vel ellentétben azonban a második forduló ezúttal kifejezetten gyászosra sikeredett az ellenzék számára. Egyrészt a négy évvel korábbi helyzethez képest a Fidesznek nem voltak tartalékai, hiszen már az első forduló előtt csúcsra járatta kampányát. Másrészt egyhetes veszekedés után világossá vált, hogy az MDF-nek nem célja saját mandátumainak maximalizálása és a kormányváltás.
Hiba lenne azonban a Fidesz részéről a kisebbik ellenzéki pártra hárítani a felelősséget a kudarcért. Az MDF meglepetésszerű bejutása nélkül már az első forduló eldöntött volna mindent. A Fidesz az idei választások önálló megnyerésére készült, és erre minden esélye meg is volt. Nem egészen egy éve a nagyobbik ellenzéki párt még magabiztosan vezetett a kormánypártok ellen, ez az előny olvadt el 2006 tavaszára – a kérdés az, hogy miért?

Ezek a mai fiatalok
A Fidesznek minden kutatás szerint jóval nagyobb a támogatottsága a fiatalok körében, mint az 50 feletti korosztályban. Ennek ellenére a kampányban nem sok energiát fordított erre a korosztályra. Az ok talán a fiatalok alacsonyabb részvételi hajlandósága lehet, hiszen az idősebbek meggyőződésüket rendszerint szavazatokra is váltják, míg a huszonévesek esetében ez gyakran megmarad passzív szimpátiának. Egy másik lehetséges magyarázat, hogy a Fidesz továbbra is adottságként kezeli az ifjúság rokonszenvét, s nem tartja veszélyesnek magára nézve a baloldal fiatalos nyomulását amőbával-bloggal-buliszínével.
Az első választóknak küldött direkt levélen kívül nem sok minden szólt azokhoz, akik még nem alapítottak családot. Így – jobb híján – Mikola
István átlagnyugdíjast idéző, techno- és szingli-ellenes kiszólásai lettek a Fidesz fő kampányüzenetei a fiatalok felé. Aztán az első forduló estéjén a Fidesznek eszébe jutottak az első szavazók, Orbán Viktor többek között bennük látott tartalékot a második fordulóra. Az utolsó két hétben még néhány célközönség-specifikus Fidesz-plakát is megjelent az egyetemek környékén, de ez már nem osztott, nem szorzott.
A bázis mozgósítására alapozott stratégia sem nagyon tudott mit kezdeni ezzel a korosztállyal, hiszen ők nem írnak alá Nemzeti Petíciót (egyszerűen nem érdekli őket ilyen mélységben, ilyen formában a politika). Ha valahogyan meg is adnák elérhetőségüket a pártnak, akkor újabb gond jelentkezik a személyes megkereséssel, mivel őket lehet a legkevésbé otthon találni (más városban tanulnak, sokáig dolgoznak, sportolnak, vagy csak éppen egy kávézóban ülnek).
A jövőre nézve is probléma, hogy a Fidesznek nincsenek olyan fiatal politikusai, akik valóban fiatalokként szerepelnének – ha megszólalásaik tartalmát és stílusát nézzük, ritkán derül ki belőlük, hogy huszonévesekről van szó, nem negyvenesekről vagy ötvenesekről. Szerencse a szerencsétlenségben a párt számára, hogy ezen a pályán a riválisok sem remekelnek (kinek jutna eszébe Újhelyi Istvánról, hogy olyan, mint egy mai fiatal?).

A Kádár-hadművelet
Amennyi munkát a Fidesz megspórolt a fiatalokon, azt becsülettel igyekezett behozni az időseken. Volt itt 14. havi nyugdíj, megállított gyógyszerár és általános ócsítás. Utólag könnyen okos az ember, de: hiába. S a jelek szerint hiába állítaná a Fidesz az országos lista élére magát Kádár Jánost, a kádári nosztalgiára fogékony rétegek jelentős része akkor is fegyelmezetten leszavazna a jól bevált örökösökre. Ezen a pályán a jobboldal akkora versenyhátrányból indul, hogy kérdéses, érdemes-e egyáltalán erőltetnie.
Jó példa erre a 14. havi nyugdíj beígérése, ami állítólag rövid időre jelentősebb elmozdulást okozott az idősek körében a Fidesz javára. A kormányzat jó egyhetes töketlenkedés után leállt a Fidesz-javaslat támadásával, inkább elmondta, hogy a nyugdíj-felzárkóztatás nevű izé többhavi plusznyugdíjnak felel meg (aztán később még jött az ingyenes tömegközlekedés korhatárának leszállítása is). A nyugdíjasok fegyelmezett sorokban rendeződtek vissza az MSZP mögé, idővel már jelentős részük egyenesen a szocialisták ígéreteként azonosította a 14. havi juttatást.
Gyurcsányék persze nem bízták a véletlenre a bőkezű kormányzati transzfereket díjazó közönség bizalmát, a választások előtt tolták a pénzt az igen tisztelt választóközönség zsebébe becsülettel – érkezett a 13. havi nyugdíj, a dupla családi pótlék és még az uniós mezőgazdasági támogatások is példás gyorsasággal kerültek kifizetésre.

Hitel
S az ígéretekkel elérkeztünk a hitelesség kérdéséhez. A 2002-es választás és a kettős népszavazás kimeneteléből a Fidesz arra a következtetésre jutott, hogy elsősorban szociális demagógiával érdemes operálni. A Rosszabbul élünk-kampány célja az lehetett, hogy elbizonytalanítsa a kormánypártok bázisának egy részét, illetve távol tartsa tőlük a bizonytalanokat. Eközben a saját tábort direkt marketinges módszerekkel (levél, személyes megkeresés, telefon) igyekeztek rávenni a választási részvételre.
A sötét tónusú közterületi plakát-hadjárat azonban nem csak az alacsonyabb státuszú MSZP-bázist érte el, hanem mindenkit, s a 2006-os kampány egyik vezető témájává vált. A Fidesz politikusainak nehéz volt hitelesen képviselni, hogy „rosszabbul élünk, mint négy éve”, amikor a reálbérek és a fogyasztás mind dinamikusan nőttek. Ami valóban sokkal roszszabbul állt, mint négy éve, az az államháztartás és az államadósság. Ezek viszont nem kerültek be a Fidesz fő üzenetei közé (s a tömegmédiumok sem emelték napirendre), vélhetően amiatt, mert nehezebb elmagyarázni az átlagszavazónak a probléma lényegét, mint a gázár esetében.
Az emberközeli probléma-felvetés, és az emberközeli ígéretek eredménye az lett, hogy a Fideszre ráégett a felelőtlen ígérgetés vádja (ehhez persze az is kellett, hogy az MSZP sokezermilliárdos fejlesztési fogadalmait jóval nagyobb média-megértés fogadja). Miközben a jelenlegi kormánynak az elmúlt négy év alapján nem sok szava lehetett volna a felelős költségvetési politikáról, ebben a helyzetben eljátszhatták a felelőtlen ellenzék felelős ellenzékét. Mindeközben mellékesen a gazdasági döntéshozók bizalmát is elvesztette a Fidesz: míg tavaly többségük a kormány leváltását tartotta jobb megoldásnak, tavaszra sikerült ezen fordítani.

Számtalan út
Kérdés, hogy a Fidesz milyen következtetéseket von le a vereségből. Ha megmarad a több összefogást a pártnak, több ingyentankönyvet az embereknek konklúziónál, az aligha vezet jóra. Vannak kérdések, amikre záros határidőn belül választ kell találnia a legnagyobb ellenzéki erőnek, ha versenyben akar maradni.
Lehet-e hitelesen szólni egyszerre a nemzetet és a megélhetését féltő radikális kisnyugdíjashoz, a nagyvárosi egyetemistához és a felelőtlen költségvetési politika miatt aggódó pénzügyi elemzőhöz? Tartható-e az egy zászló elképzelése? A stabil, 40% körüli szavazati arányon felül képes-e további támogatottságot szerezni egy ilyen erő? Ad-e olyan hitet, szerethető jövőképet támogatóinak a párt, mint ‘98 vagy ‘02 előtt?

A liberalizmus kalapján Budapest a bokréta. Ha ilyesféle álromantikus hasonlatokat használt volna a Fidesz, nem nyeri túl magát az SZDSZ a fővárosban. A politikai élet jobb- és baloldali szereplői kevés dologban értenek egyet, ám abban konszenzus alakult ki, hogy a szinglizés, technózás leginkább Budapesten fejtette ki százalékokban mérhető hatását. A Fidesznek nem volt kifejezetten a főváros lakóira szabott ígérete. Pedig ha Fata Jánosné nemcsak a szívgyógyszereivel bíbelődik, hanem szegfűt ültet a kátyúkba, esetleg ledobja a kardigánt, fiatalodik 50 évet és kerti ásójával nekiesik a metróalagút kiásásának, szóval ha van valami innovatív, egyedi trükk, talán el lehetett volna hitetni, hogy a Fidesznek van egy dinamikus, cselekvő arca is. Így azonban maradt az országos mélabú meg a 14. havi nyugdíj.
Noha a négy évvel ezelőtti kerületeket simán hozta a legnagyobb ellenzéki párt, leverve a Gyurcsány jobb kezének számító Kókát és a politikai Barbie-szoba Kenjét, Horvát Csabát, azért 32-ből 4 még nem mondható konzervatív fordulatnak. S bár több szavazatot kaptak, mint négy éve (hehe), az eggyel több listás mandátum megszerzése csupán az önigazolásra elég.
A kölcsönös visszalépések eredményeként 18 szocialista lett közös jelölt a második fordulóban (plusz Pető és Gegesy). Ez azért is figyelemreméltó eredmény, mert az SZDSZ az első forduló után lebontotta a Városháza parkban felhúzott sátrat, Pistiből kihúzta a dugót és leeresztette, a párt üzeneteit összecsomagolta és levitte a pincébe, a libsik mégis elmentek és leszavaztak szabályosan. A médiakommunikációt Kuncze pártelnök vette át, akit a szocialista kampányrendezvényeken látványelemként kiállítottak a színpadra és remekül helyettesítette az integetőgépet. Az összefogás reprezentánsa annak az igazolása, hogy az egykori rendszerváltó, antikommunista urbánus városlakó réteg mára jobban fél Orbán Viktortól, mint a nómenklatúra itt maradt viaszbábuitól és a permanens sikertelenségtől együttvéve. Ennek pedig mindenképpen jelzésértékűnek kell lennie Budapest konzervatív politikusai számára. A felülről jövő utasításos rendszer kétségtelenül megkönnyíti és felgyorsítja a cselekvést, de az együttműködésbe bevonandó rétegek körében minimum értetlenséget szül. Legkésőbb az önkormányzati választásokon már meg kell mutatni, hogy a fiatal, önálló véleményalkotásra képes fiatalok csoportja nem a liberálisok hitbizománya. A Budapest parádé közönsége és a vicces-táncos műfiatal vörösingesek között nem nehéz megtalálni a „piaci rést”, ahová a tizennyolc usque huszonöt éves generációhoz el lehet jutni. Mert van élet a haverok, buli, Fanta érzésen túl is. Sőt, igazából ott kezdődik.