Volt-e református koncepciós per? •A politikai rendőrség kulisszatitkai
„Hitvallók” és aknamunka (2004. július) Az 1956 végén, 1957 elején a meglehetősen ingatag alapokon álló rendszernek sem érdeke, sem módja nem volt az egyházakkal való nyílt konfrontáció felvállalására. 1957 második felére azonban a mind magabiztosabbá váló Kádár-kormány az egyházpolitika terén is jelentős sikereket könyvelhetett el. Lényegét tekintve sikerült restaurálnia az 1950-es évek legfontosabb egyházpolitikai elemeit, s bár a szavak szintjén továbbra is hangsúlyozottan igyekezett elhatárolni egyházpolitikáját a Rákosi-korszaktól, a gyakorlatban az egyházak rendkívül aprólékos ellenőrzését valósította meg. 1958-ban a párt meghirdette új egyházpolitikai alapelveit, amely a vallásos világnézet és a klerikális reakció elleni harc megkülönböztetésén nyugodott, s az egyházaknak lojalitásukért cserébe viszonylagos nyugalmat, valamint egy igen erőteljesen korlátozott és ellenőrzött mozgásteret ajánlott. Kádári megfogalmazásban „megsemmisítve a klerikális reakció ellenforradalmi kísérleteit, az egyházakkal pozitív együttműködésre törekszünk”. A legális és illegális egyházi tevékenység határainak gondos összemosásával azonban kizárólag a hatalom kényétől függött, hogy mi minősült „klerikális reakciónak”, s így szinte bármely egyházi tevékenység ellen fel lehetett lépni adminisztratív eszközökkel.
Harc a reakció ellen Az egyházak körüli hurok ismételt megszorítása, a velük szemben folytatott politika határozott megkeményedése, a kádári berendezkedés szilárdulásával 1960-ban következett be. Ekkor fogadta el a párt Politikai Bizottsága azt a határozatot, amely a belső reakció elleni harc fő irányait 1956 óta először az egyházakra is kiterjesztette. A határozatot több hullámban újabb adminisztratív intézkedések követték. A református egyházi reakció elleni harc középpontjába a forradalom alatt létrejövő, az egyház megújítását zászlajára tűző laza szövetű egyházi szerveződést, a Református Megújulási Mozgalmat (MUM) állította az újjászerveződő politikai rendőrség. Az egyházpolitika keményvonalasainak előtérbe állításával újra felmerült a Megújulási Mozgalom vezetőinek eleddig elmaradt felelősségre vonása is. A megvalósult per azonban megint csak nem az egyházi ellenzék vezető alakjai, hanem egyházpolitikailag kevésbé kiemelkedő, vidéki lelkészek ellen realizálódott. Államellenes összeesküvés címén a Tolna megyei Bátaszék református lelkipásztora, Székely Dezső, és a decsi lelkész, Cseh Benő került a vádlottak padjára. A bátaszéki per abban is emlékeztetett az 1951-es eljárásra, hogy újfent egy eredendően a református egyháztól független ügyhöz csatolták a református szervezkedés nyomozati anyagát. Az iratok tanulsága szerint az eredeti bátaszéki ügy, az 1958 márciusában felújított ún. csendőrügyek sorozatába illeszkedett volna, s az egykori háborús és népellenes bűncselekmények elkövetői, valamint az ellenforradalomban részt vevők személyi egyezését lett volna hivatva helyi szinten igazolni. Még meg sem száradt a tinta Székely Dezső ítéletén, amikor már egy újabb országos, „református irányítású államellenes szervezkedés” kirobbantására készült a BM. A „Hitvallók” fedőnévre keresztelt ügyben a politikai rendőrség gyakorlatilag a KIE-per során kivajúdott koncepciót húzta rá a Megújulási Mozgalom és Székely Dezsőék ügyére. Megszületett az 1948 óta kontinuus református egyházi összeesküvés teóriája.
„Hálózatfejlesztés” „A birtokunkban lévő adatok szerint a Pógyor által irányított szervezkedésben részt vettek mindazon személyek, akik a jelenlegi aknamunka részesei.” Mindezek ellenére ismét lekerült a napirendről az ügyosztály eredeti javaslata, a bírósági felelősségre vonás. „Figyelembe véve azt a politikai követelményt, hogy intézkedéseink ne tömörítsék, hanem bomlasszák a protestáns reakciót. Eljárásainknak olyan megalapozottnak kell lenni, hogy ne zavarják a vallásos tömegek hangulatát.” A „vallásos tömegek hangulatának zavartalanságára” tekintettel a Hitvallók ügyében nem indult bírósági eljárás. A nyomozás során felgyülemlett információkat a jelentés szerint „hálózatfejlesztésre, és az egyházi reakció bomlasztására” használta a politikai rendőrség. Az ügyben érintett lelkészek felelősségre vonását a BM átruházta a lojálisnak tekintett egyházvezetésre. A világiak esetében pedig – miként a BM fogalmazott – „az anyagokat az ÁEH és a KISZ- szervezetek rendelkezésére bocsátjuk. A vezető szerepet betöltő ifjúsági vezetők egy kisebb részét javasoljuk állami szervek útján fegyelmileg az egyetemekről és a középiskolákból eltávolítani. Többségükkel szemben nevelőmunka szükséges.”
Az ellenő;rzés maradt Utoljára 1967-ben, az utolsó református egyházi perként számon tartott második KIE-perben került – ekkor már a III/III főcsoportfőnökség – egyházi alosztályának az asztalára az ötvenes évek koncepciógyártási sémáit követő, 1948-tól kontinuus illegális református szervezkedés teóriája. A per előkészítői oldalakat másoltak át az 1951-es per ítéletéből a hatvanhetes per indoklásába. Az ügy nemzetközi botrányt kavart, és meglehetősen kínosan érintette a toleráns és együttműködő állam képét építgető kádári egyházpolitikát. A Legfelsőbb Bíróság végül az ítéletet megváltoztatva, államellenes összeesküvésre való előkészület helyett az egyesületi joggal való visszaélésnek minősítette a perbe fogott lelkészek és világiak által végzett ifjúsági munkát. Az 1951-ben kiformált „református összeesküvés” koncepció másfél évtizedig állt a református reakció elleni állambiztonsági munka középpontjában, és ez az egyházi ellenzék legszélesebb köreire kiterjedő totális megfigyelési rendszer kiépüléséhez vezetett. Az 1960-as évek végétől azonban a látványos adminisztratív eszközök háttérbe szorultak, s a politikai rendőrség új, kifinomultabb, kevésbé szembetűnő módszereket vetett be az egyházi élet ellenőrzésére, manipulálására, az egyházi ellenzék semlegesítésére. Az egyházakkal szembeni fellépés bizonyos formái lazultak, az egyházak totális alávetésén és ellenőrzésén azonban mindez keveset változtatott.
|