Egyrészt úgy vél­jük, hogy az olyan ke­resz­té­nyi do­log, bár elő­re tud­juk, hogy az öreg fi­káz­ni fog­ja a főz­tün­ket (pe­dig mit le­het el­bök­ni a sült krumplin?), meg­jegy­zé­se­ket tesz a la­kás­ban ural­ko­dó ál­la­po­tok­ra (jog­gal) és hos­­szú tör­té­ne­te­ket me­sél Mi­ci­kék­ről, Ti­bik­ről. Azt his­­szük, hogy szó­ra­ko­zunk egy ki­csit, be­szél­ge­tünk a ré­gi szép idők­ről.
Ez sú­lyos té­ve­dés. Jó­zsi bá­csi po­li­ti­kai vi­lág­né­zet­ét te­kint­ve Dzsin­gisz kán­tól eny­hén jobb­ra áll (ez még nem vol­na baj), és e vi­lág­né­zet­ének még tár­sa­dal­mi tá­mo­ga­tást is szer­zett: egy da­ra­big ön­kor­mány­za­ti kép­vi­se­lő volt (még ez se). Itt el­sa­já­tí­tott egy­faj­ta vi­ta­mód­szert, ame­lyet Lavrentyij Berija és Ma­jor Ákos nép­bí­ró kö­zö­sen dol­go­zott ki. Ve­le egy hely­iség­ben tar­tóz­kod­ni és be­szél­get­ni olyan, mint­ha Imrédy Bé­la für­dő­szo­bá­já­ban lak­nánk: ins­pi­rá­ló, de érez­zük, hogy út­ban va­gyunk. Az ebéd vé­gé­ig még­is egé­szen jól meg­ússzuk, és az­tán a fe­ke­té­nél, egy tel­je­sen ár­tat­lan kér­dés­nél, bo­rul min­den. Ami­kor be­vall­juk, hogy Er­dély­be me­gyünk nya­ral­ni, Jó­zsi bá­csi hom­lo­ká­ra fel­hő eresz­ke­dik. „Tu­dod Öcsi (en­nek az ere­de­tét in­kább hagy­juk – a szerz.), én is jár­tam ott, és lát­tam, hogy mi­kép­pen szen­ved­nek ma­gyar test­vé­re­ink.” A „mi­kép­pen” pá­to­szá­tól fel­lel­ke­sül­ve gya­nút­la­nul bó­lo­ga­tunk. „És tu­dod, sze­rin­tem, azért több van ott, mint két­mil­lió ma­gyar.” „Khm.” – fe­lel­jük so­kat­mon­dón. „Én min­de­nütt ta­lál­koz­tam ma­gya­rok­kal.” Mi is: a sző­kék­kel meg jár­tunk is – ezt azért nem mond­juk. „És tu­dod, Öcsi (mon­dom, hagy­juk), én mán nem hi­szek ilyen hü­lye­sé­gek­ben, mint a ha­tá­rok el­tű­né­se, meg au­to­nó­mia. A ket­tős ál­lam­pol­gár­sá­got alá­ír­tam, de csak azért, mert ez is cse­szi az olájok meg a tó­tok cső­rét. Nincs más le­he­tő­ség, vis­­sza kell sze­rez­nünk azo­kat a te­rü­le­te­ket. Csak ak­kor lesz itt bé­ke.” Jó­zsi bá­csi vá­ra­ko­zón pis­log fe­lénk. Meg­je­gyez­het­nénk, hogy most is bé­ke van, de nem tes­­szük. Iga­zá­ból azért rossz a lel­ki­is­me­re­tünk, mert ma­gunk­ban mi is sok­szor el­ját­szot­tunk a gon­do­lat­tal, hogy éle­tünk al­ko­nyán va­la­hol Hunyadban az ám­bi­tu­son ül­ve te­szünk igaz­sá­got a föld egy­sze­rű né­pe kö­zött, mi­köz­ben béreseink az ud­va­ron já­rat­ják a lo­va­in­kat. Szi­va­ro­zunk, megy le a nap, és Ioan a ke­zün­ket csó­kol­gat­ja, mert orv­va­dá­szá­sért nem küld­jük be Petrozsényba a szol­ga­bí­ró­hoz. Ilyen szí­vünk van ne­künk, ilyen arany.
Elő­ször meg­je­gyez­zük Jó­zsi bá­csi­nak: it­ten a csa­lán mi far­kunk­kal tör­té­nő ve­ré­sé­nek fenn­for­gá­sa van, hisz őt már nem fog­ják be­hív­ni, hogy vis­­sza­fog­lal­ja Er­délyt. De rend­ben – foly­tat­juk szí­vó­san – sze­rez­zük vis­­sza: két ké­ré­sünk van csak­. Nem sze­ret­nénk a pán­cé­lo­sok­hoz ke­rül­ni, mert nem bír­juk a szűk, be­zárt he­lye­ket. Más­fe­lől ké­ne va­la­kit ta­lál­ni, aki Nagy­vá­ra­don, Ko­lozs­vá­ron vagy Fogarasban fal­hoz csap­kod­ja a ro­mán cse­cse­mő­ket, ez ugyan­is szép­ér­zé­künk­kel alap­ja­i­ban el­len­ke­zik. Ha Jó­zsi bá­csi ezt vál­lal­ja, ak­kor öröm­mel me­gyünk. Mert lo­gi­kus ugye, hogy ha egy 70-80 szá­za­lék­ban ro­má­nok lak­ta er­dé­lyi vá­ros­ból ma­gyar te­rü­le­tet sze­ret­nénk csi­nál­ni, ak­kor ot­tan ra­di­ká­lis de­mog­rá­fi­ai in­téz­ke­dé­sek­re van szük­ség. És nem le­het azt mon­da­ni, hogy a ro­má­nok men­je­nek vis­­sza oda, ahon­nan jöt­tek, mert nem jöt­tek se­hon­nan, ott vol­tak, vagy ép­pen csak nincs ked­vük el­men­ni. Egyéb­iránt meg lép­jünk ki a NATO-ból, az EU-ból, és a GDP húsz szá­za­lé­kát for­dít­suk fegy­ver­ke­zés­re: ak­kor men­ni fog. Jó­zsi bá­csi ri­ad­tan til­ta­ko­zik, de­hogy gon­dolt ő há­bo­rú­ra, Is­ten ments. Bé­kés úton, úgy ké­ne re­ví­zi­ót el­ér­ni. „Aha” – mond­juk go­no­szul. En­nek ugye két út­ja van: a szom­szé­dok ön­ként le­mon­da­nak sa­ját te­rü­le­tük egy ré­szé­ről. Ha­son­ló­ra szá­mos pél­da akad az el­múlt öt­száz év eu­ró­pai tör­té­nel­mé­ben, bár hir­te­len nem jut eszünk­be egy se, de már itt van a nyel­vün­kön. Eset­leg a nagy­ha­tal­mak rá­szól­nak szlo­vák, ro­mán és szerb test­vé­re­ink­re, hogy ad­ják vis­­sza eze­ket a te­rü­le­te­ket. Ilyen már volt, bé­csi dön­té­sek­nek ne­vez­ték őket rossz vé­ge lett és unter uns: mi is ki­csit el­bal­táz­tuk. De Schröderről és Bush­ról egy­ál­ta­lán nem, Stoiberről se, Chiracról vég­képp nem, Berlusconiról és Blairről kor­lá­to­zott mér­ték­ben, Kofi Annanról meg han­gyá­nyit se tud­juk el­kép­zel­ni, hogy tér­ké­pe­ket szab át. Na igen, vo­nul vis­­sza Jó­zsi bá­csi, de azok a te­rü­le­tek nem Uk­raj­ná­hoz, Szer­bi­á­hoz vagy Szlo­vá­ki­á­hoz tar­toz­tak, ami­kor azok az ál­la­mok lét­re­jöt­tek a ki­lenc­ve­nes évek­ben, fel le­he­tett vol­na lép­ni, csak An­tall gyá­va volt és nem akar­ta. Szen­dén kér­dez­zük meg, hogy tud­ta-e: Uk­raj­ná­nak an­­nyi la­ko­sa van, mint Nagy-Bri­tan­ni­á­nak, és lé­nye­ge­sen több nuk­le­á­ris rob­ba­nó­fe­je. A szer­bek meg­pró­bál­tak min­den szer­bet ös­­sze­hoz­ni egy ál­lam­ba, za­jos „Hogy volt! Szer­ző, szerző!” – ki­ál­tá­sok kö­ze­pet­te, és tom­bo­ló si­kert arat­tak. „De az a va­ti­ká­ni in­té­zet is írt az ENSZ-nek, hogy felül kell vizs­gál­ni Tri­a­nont” – he­beg az öreg, ol­vas­ta az új­ság­ban. E pon­ton rö­hög­jük szem­be és ja­va­sol­juk ne­ki, hogy ke­res­se meg azt az in­té­ze­tet a neten.
Han­gun­kat el­mé­lyít­jük, Jó­zsi bá­csi sze­mé­be né­zünk: Er­dély­be, Kár­pát­al­já­ra, Szlo­vá­ki­á­ba és a Vaj­da­ság­ba nem ka­to­na kell, ha­nem trak­tor, OTP-bank, Mol-kút, szór­vány­kol­lé­gi­um, ma­gyar nyel­vű ta­ná­ri to­vább­kép­zés, teleház, is­ko­la­busz, könyv, rá­dió, ösz­tön­díj, egye­tem, fő­is­ko­la, rend­szer­gaz­dák ha­da, mű­em­lék­gon­do­zás, fa­lu­si tu­riz­mus, eset­leg au­to­nó­mia: a hü­lye­ség­ből most már ki­csit sok lesz.
Az öreg ki­rúg­ja ma­ga alól a szé­ket és men­ni ké­szül: „Csa­lód­tam ben­ned” – mond­ja szi­go­rú­an.
Még sze­ren­cse – mond­juk mi, vi­gyo­rog­va.