OFFLINE | téma |
Kongresszus helyett
(2007. június)
A bababörzével és a temetkezési vásárral egy időben rendezték a Fidesz XXII. kongresszusát. Egyértelmű, gondoltam, hogy ilyen vásári szomszédok mellett a Fidesz-kongresszus sem szólhat másról, mint az Élet értelméről. Felcsillant a szemem. Reméltem, olyan meghívott előadóknak tapsolhatok, mint John Cleese, Terry Gilliam és Eric Idol. De gyorsan elvetettem ezt a verziót. Rájöttem, hogy hazánk sanyarú állapota, a népből és fizetésből élő kormánypárti oligarcha zabolázhatatlan harácsolása több komolyságot követel tőlem, ellenzékközeli bértollnoktól is.

Pompás időben
Az Isten is szereti a magyart, hát még ha fideszes! Hiszen a XXII. kongresszus pompás időben, bizakodó hangulatban telt. A felkelő nap aranyló sugarai először a könyvárusok által gondosan kikészített Wass Albert köteteken futottak végig, majd megérintve az árpádsávos-nagymagyarországos autómatricákat, vidáman üdvözölték az „Orbán Viktor az én miniszterelnököm” kitűzőket. A lacikonyhák és borkimérések háza táján megfontolt és derűs beszélgetésekre figyelhetett fel a szakmájára igényes zsurnaliszta. „Nem is baj, hogy tavaly nem nyertünk, így legalább ez a pimasz Gyurcsány eszi meg amit megfőzött.” „78% százalékunk lesz.” Egy belső hang folyamatosan ezt mondja: „Te figyelj, hallottam, hogy a választások előtt majd a Kóka eladja az SZDSZ-t földgázért az oroszoknak. És ebből a pénzből csinálják majd a kampányt. – Tényleg?”.
A szövetségesek barakkjában is pezsgő élet volt. Az elemző vitákban megfáradt küldötteknek jól esett a gazdakörök szállította vörösbor, az oldalszalonna és a ropogós pogácsa. A vidék Magyarországának érdes kezű, de tiszta tekintetű oszlopai meghatottan hallgatták Turi Kovács Béla szavait, aki a zsíros magyar anyaföldről, magas felvásárlási árakról, soha ki nem apadó magtárakról beszélt. A kongresszus igazi lényegét azonban a nagy csarnokban találtuk. A gigaterem telis-tele székkel, a székeken lelkes küldöttekkel. Küldöttek kezében tenyérrel, tenyerükben tapssal. A színpadon szónokokkal, a szónoklatokban mondatokkal, a mondatokban feszes felütésekkel, könnyed eleganciával és persze helyenként vaskos humorral. Olyan volt ez, mint egy hatalmas, jól megkomponált kép, egymás kezét erősen fogó nemzedékekkel, akiknek vállát együtt nyomja majd a kormányzás felelőssége. Nem is olyan sokára. Nem véletlen hát, hogy a nap végén, bátran és bizakodva köszöntünk el egymástól. Jó volt veletek, köszönjük, hogy itt lehettünk.

Magyarország
– mert megérdemlem

Azért valamit még mondani kéne. Őszintén, két majdnem megnyert választási vereség után. Persze nehéz szólni a dologtalanul tébláboló polgári körökhöz, a kényszervállalkozásokba menekült értelmiséghez, a cinikus alkukat kötő vállalkozókhoz, a munkanélküliekhez, a köztisztviselőkhöz, a normálisakhoz és a bolondokhoz, az állókhoz, az ülőkhöz, a térdelőkhöz, a fiatalokhoz, a családosokhoz. A csalókhoz és a csalódottakhoz. Azaz tízmillió permanensen menstruáló magyar állampolgárhoz, az apátiába és a gyűlöletbe süllyedt Magyarországhoz. Mert elfogyott a hit. Nemcsak az országban, de a táborban is. Hol van már a kilencvenes évek naivitása? A dacos tekintetek Antall koporsója mellett, a nevető arcok a Tisza-villában, 2002 konok bizakodása? Majd mi egy jobb országot csinálunk, gondoltuk akkor sokan. Most már tudjuk, hogy ez illúzió volt. Ez az ország ilyen, amilyennek látjuk. Nem a kommunisták, nem a nagytőke, nem a zsidók, nem a sumérok, nem Horthy és nem Kádár tette ilyenné ezt az országot. Ez az ország ilyen. Mert mi ilyenek vagyunk.
Nem tetszettünk forradalmat csinálni, mi egy ilyen országot tetszettünk csinálni. Leszakadt, korrupt és ordibálós trágyadombot, amelyben csoda, hogy még megy a villamos.
Hol van az a vállalkozó, aki ahelyett, hogy a zsíros állami megrendelésből visszaadná a pénzt a politikusoknak, az ügyészégre futna és feljelentené kenyéradóit? Vagy legalább szólna, hogy nem 30%-40%-ot ad vissza, hanem mondjuk csak 10%-ot. Nem csinál ilyet, mert akkor legközelebb biztos, hogy nem ő nyerne.
Hol vannak azok gazdasági szakemberek akik figyelmeztetettek volna arra, hogy romlásba vezet a túlköltekezés? Felálltak volna, visszatették volna a helyére azt a széket, amelyet a pártjuk tolt a seggük alá és azt mondták volna: „Nézzék emberek, lehet, hogy jólesik degeszre tömni most a pofánkat, de ha ebbe az adósságspirálba belépünk, akkor nem telik bele egy év, és minden magyar ember a csecsemőtől a nyugdíjasig egy jókora bránerrel fog ébredni a szájában. Amit majd évekig majszolhatunk a szomszéd országok nagy örömére.” Nem csináltak ilyet, mert akkor nem lenne állásuk, jól vagy kevésbé jól fizető intézetekben. És ha szóltak volna, se érdekelt volna senkit. Mert ma eszünk, a holnapra meg szarunk.
Hol vannak, azok a független rendőrök, ügyészek, bírók akik letartóztattak, vádat emeltek, vagy elítéltek volna bárkit is látványosan az olajszőkítés miatt, a maffia perekben, a milliárdos bankcsalásokkal kapcsolatban, a szemétté lopott építkezések miatt, a bank- és cégcsődök miatt, a fantomvállalkozók miatt, az állami visszabérlésekkel kapcsolatban. Nincsenek. Mert az a kevés, aki volt, az uzsonnázás közben főbe lőtte magát, és mi elhittük.
Hol van az értelmiség? Pályázati pénzekből, a tanácsadói fizuból, és a vacsorameghívásokból él. Sőt szívesen ír alá egy-egy petíciót is. Tiltakozik, vagy ellentiltakozik. Kritikus. A másik oldallal. Szeret sznoboskodni. Ha külföldön felfigyel rá egy közepesen híres lap, publicista, vagy szervezet, arról nemzeti eposz készül.
Sport? A „Soha, Senki Által Nem Nézett Sportok Olimpiáját” biztosan mi nyernénk. De labdába már nem tudunk rúgni. Sajtó? Van. Független? Nem. Médiatúlsúly van? Igen. Médiapolitika van? Nincs. Tehetségtelenség van? Igen.

Válaszok kellenének
Állást keresel? Ismersz egy politikust? Hívd fel! Ja, nem ismersz. Akkor menj el külföldre pincérnek. Környezetvédelem? Globális kihívások? Informatika? Nyelvtanulás? Micsoda?
Mert hiába labdázunk Kádár koponyájával, most már nem tudunk elbújni az öreg foszló köpönyege mögé, nem tudunk mindent rá keni a rózsadombi paktumra, Antall töketlenségére, Horn Gyula vascilinderére, Bokros bajszára, Medgyessy pöszeségére, Demszky dilibogyóira, és Gyurcsány arcátlanságára. Rákenhetnénk, csak már nem fér rá. Ennél nagyobb a baj.
Válaszok kellenének. Mert ha nincsenek, akkor többé nem lehetnek illúzióink.
Ha nincsenek válaszaink, ez az ország ilyen marad. A Balkán szélén, a periférián. Ahol Ady dühe, Móricz világa és Örkény abszurdja örökké aktuális marad.
És nem új többség kell, nem új arisztokrácia, hanem egy új, vállalható hit. Mert a régin már mindenki csak cinikusan mosolyog. Kivéve az unoka nélkül maradt nagymamákat. Akik mindig, mindent el fognak hinni, akik mindig, mindent meg fognak bocsátani.
A kongresszuson a Fidesz nagy többséggel Orbán Viktort választotta a párt elnökének. Az alelnökök közé bekerült Kósa Lajos az utolsó pillanatban az EU-kampány vezetésével megbízott Schmitt Pál helyére. A számvizsgáló bizottságba a lehetséges öt helyre hatan jelölték magukat. Az „Én történetem” című konténerben több tucat ember mondta el kedves történtét a huszadik születésnapjára készülő Fidesznek. Sokan megnézték a Fidesz régi választási plakátjait. A legnépszerűbbek azok voltak, amelyek a kilencvenes évek elején készültek. Népszerűek voltak a Fidesz politikusai is. A régi-új pártelnök természetesen moccani sem tudott a kamerák gyűrűjében, de jutott elég kamera Navracsicsnak, Kósának, Vargának vagy éppen Pokorninak is. Áder Jánost két vidéki küldött kapta el és megkérték, hogy mobiljukkal hadd fényképezzék le. A mindig segítőkész csornai Charles Bronson természetesen igent mondott.
Szóval nem lehet panasz. Kongresszus szerű kongreszus volt. Plazma tévékkel, kivetítőkkel, nyugágyakkal, tapssal, küldötekkel, kiállítással, meg könyvárusokkal. De míg a sátrak és a pavilonok között barangoltam, egy híres angol fociedző mondatai jártak a fejemben. „Mutass egy elégedett második helyezettet, és én megmutatom neked az örök vesztest.”
Hazafelé ballagva a szokásos, na és most majd mi lesz? – kérdésemre az egyik meghívott lakonikusan csak anynyit válaszolt, én már sem optimista, sem pesszimista nem vagyok. Én már csak cinikus vagyok. Ennyiben maradtunk.



Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

  #2: _Frenyák Sándor Irén (2007. -0. 6-. 27: 1)  

idol? A white weddinget meg testvére Willy énekelte.

Amúgy nem jó a cikk.

  
  Válaszok struktúrája


  #1: _D (2007. -0. 6-. 17: 0)  

A Monty Python tagját Eric Idle-nak hívták, nem Idolnak. Amúgy nagyon jó cikk!

  
  Válaszok struktúrája

Nyomtatható változat

Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Tisza István és az elsõ világháború
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    „A két Huszár”