OFFLINE | interjú |
Kóczián Péter profizmusról, sajtószabadságról, elvekről, és a falig elvitt konfliktusokról
„Nem hős akarok lenni”
(2007. július)
„Bizarr, hogy a demokrácia sajtója nagyobb korlátokat hajlandó tudomásul venni, mint a diktatúra utolsó pár évében” – mondta többek között az UFi-nak adott interjújában Kóczián Péter szerkesztő-riporter, a magyar média egyik fenegyereke, aki nemrég még az Echo TV arca volt.

UFi: Megmentenek? 
K.P.: A szakmában csak cseberből vederbe kerülhetek, ha ironikusan nézzük. Szerintem nem mentenek meg csak úgy embereket.  

UFi: Miért váltasz ilyen sűrűn? 
K.P.: Amikor meghívnak műsort készíteni, akkor a főnökeim azt szeretnék, hogy azok a pozitívumok, amelyekkel rendelkezem (tehetség, frissesség, gyorsaság, nonkonformizmus) érződjék a munkámban, viszont legyek egy kicsit megértőbb bizonyos csoportidentitások, érdekek és szempontok iránt. Ebből származnak aztán a konfliktusok. 

UFi: Az elején azért csak beszélgetsz a megbízóiddal, hogy mit várhatnak tőled. 
K.P.: Nem kritizálhatom az embereket azért, hogy amikor az együttműködésünk felívelő szakaszát éljük, akkor azt gondolják, hogy ennek a közös munkának csak a jó oldala érvényesül majd. Egy kapcsolatban sem azt mondod az elején, hogy „nyilván majd szakítunk és az nagyon rossz lesz”. Amikor például Borókai Gábor meghívott a Hír Televízió stábjába, akkor három órát meséltem neki az interjú-vágási vitákról és a „leadjuk-nem adjuk le” típusú konfliktusokról. Ő ennek tudatában vett fel.  

UFi: Mi volt a korábbi konfliktusoknak a lényege? 
K.P.: Az, hogy ki határozza meg a tartalmat egy megjelenő interjúban. A riporter és a szerkesztő, vagy a riportalany? Ez a probléma nem a jobboldali sajtó sajátossága. Az interjúkkal kapcsolatban a magyar médiában kialakult egy szokásjog, amely egyébként a pártállami, 1986-os sajtótörvényben gyökerezik, de még annál is korlátozóbb jellegű. Bizarr, hogy a demokrácia sajtója nagyobb korlátokat hajlandó tudomásul venni, mint a diktatúra utolsó pár évében. A sajtótörvényben az szerepel, hogy akkor tilthatja le valaki az interjút, ha a riportert utólag hazugságon érte, vagyis az újságíró meghamisította az alany szavait. Velem soha nem ez volt

Én meg visszakérdeztem, hogy ha Orbánnál engedek, akkor innentől kezdve Gyurcsány vagy Kuncze esetében is engednem kell, ezzel kiürül a munkám, és akkor mi lesz? Ennyi erővel akkor faxon is megcsinálhatjuk az interjút

a gond, hanem hogy felvettem, leírtam és vissza akartam adni azt, ami az interjúban elhangzott. A magyar média ilyen autoriter stílusa német hatás egyébként. Én pedig ezzel szemben – és már nem egyedül itthon – az angolszász iskola híve vagyok.

UFi: Vagyis? 
K.P.: Az interjúadás egy nyilvános esemény, nem lehet visszaszívni. Ha az interjúalanyok diktálhatják egy interjú tartalmát, akkor onnantól kezdve az interjú, mint a szabadság kifejeződése, és mint újságírói műfaj elvész. Ennek igen nagy a jelentősége.

UFi: Az Echo Televízió közleménye szerint azért kellett távoznod tőlük, mert egy kérdésedben negatív feltételezést sugallmaztál az interjúalannyal szemben. Nem éreztél itt szakmai hibát?  
K.P.: Dehogy! Ha ez szakmai hiba lett volna, akkor azt kellene mondanunk, hogy nem szabad cinikusan fogalmazni, nem szabad gúnyosan hozzáállni egy kérdéshez, vagy nem szabad provokálni az alanyunkat. Másrészt Széles Gábort soha nem zavarta, amikor én kormánypárti politikusokkal voltam ugyanilyen kemény. Akkor meg miről is beszélünk? Ha ez stíluskritika, akkor tessék minden alkalommal felvetni!

UFi: Nem fértél bele a „jobboldali tévé”-koncepcióba? 
K.P.: Független, kíváncsi és objektív tévét szerettem volna csinálni, és nem egyedül, hanem Gulyás Istvánnal együtt. Beszéltem a tulajdonossal is természetesen. Evidensnek tekintettem, hogy Széles Gábor ismeri a tevékenységemet. Úgy gondoltam, hogy az eddigi munkám folytatására kaptam felhatalmazást. Aztán később jött a jobboldali fordulat a televíziónál, amely az utóbbi három hónapban lett érezhető. Széles Gábor „balliberálisnak” tartott engem, és azt mondta, hogy ő egy jobboldali televíziót akar építeni. De ha az ember viszszakérdezne nála vagy másnál, hogy „mit jelent a jobboldali tévé?” – akkor nem nagyon tudnának válaszolni. Valójában azt értik alatta, hogy nem Orbán-ellenes, vagy követi a Fidesz témáit, legalábbis nem megy szembe vele.

UFi: A Hír Tévénél is hasonló gondjaid voltak? 
K.P.: Nem, ott sem a régi, sem az új tulajdonosok nem gyakoroltak nyomást rám. Amikor a nevezetes Orbán-interjú kapcsán kialakult a konfliktus, akkor is marasztaltak tovább. Azt kérték, hogy az interjú megvágását fogadjam el, mint egy megváltoztathatatlan tényt, de folytassam tovább a munkát. Én meg visszakérdeztem, hogy ha Orbánnál engedek, akkor innentől kezdve Gyurcsány vagy Kuncze esetében is engednem kell, ezzel kiürül a munkám, és akkor mi lesz? Enynyi erővel akkor faxon is megcsinálhatjuk az interjút. Nem kell felkelnem, felkészülnöm, és nagyon gondolkodnom sem. 

UFi: De nem veled van a baj? Nem az a gondod, mint a viccbéli sofőrnek az autópályán, aki a rádióban hallja, hogy „Vigyázat, egy őrült száguld a forgalommal szemben!” – mire ő felkiált, hogy „Egy? Legalább száz!”? Nem látsz magadban hibát? 
K.P.: Nem. Itt alapvetően strukturális bajok vannak, ezek vezetnek sorozatosan a konfliktusokhoz. Ez nemcsak az én problémám, a 168 Órában is ugyanilyen vita volt az elmúlt hetekben a Legfelsőbb Bíróság elnökével készített interjú kapcsán, amelyről a lap főszerkesztője azt állította, hogy az interjúalany átírta az interjút. Többekkel dolgozunk egyébként az egész magyar újságírás számára használható etikai kódex-javaslaton, amely ezeken a bajokon segíthet. Most vitatjuk meg ezt éppen a Lapkiadók Egyesületével.

UFi: Azért mégiscsak látványos viták között szoktál eljönni a munkahelyeidről. 
K.P.: Ha egy bizonyos konfliktus kirobban, akkor én azt mondom, hogy ezt nem csinálom tovább, tiltakozom és elmegyek, ennyi. A komolyabb nézeteltéréseket elviszem a falig. Talán ennyiben vagyok sajátos ahhoz képest, amit a legtöbb ember tesz ilyen helyzetben.

UFi: A magyar viszonyokat tekintve kicsit sci-fi ízű egy másik felvetésed a nyilvánosságról, amely szerint „szabad, öntudatos polgárok, egzisztenciájukban nem fenyegetett, demokratikusan gondolkodó újságírók tudnak szabadon írni”. Ilyen mikor lesz? Lesz-e valaha itt? 
K.P.: Szerintem lesz. Már zajlik a „középosztályosodás”. Az a kérdés, hogy erre a középosztályra milyen gondolkodás lesz majd jellemző. Érdekli-e majd, hogyan zajlik a világ? Ha igen, akkor ez felértékeli a tényeket és vele együtt a tényújságírást, a maga piacával együtt. Mert ehhez azért nagy piac kell. A kontinentális Európában talán a német Spiegel az, amely hasonlít az amerikai hírmagazinokhoz. Könynyen lehetséges, hogy a nácik feletti győzelem és a konkrét amerikai támogatás kellett ahhoz, hogy egy ilyen nagy lap létrejöjjön és megmaradjon. Egy nyolcvanmilliós piacon még a tényújságírás kis szegmense is nagy piacnak számít. Másrészt ott létezik egy komoly hirdetési piac is. Ha az emberek kellő vásárlóerővel rendelkeznek, akkor ez a lapok hirdetési bevételein keresztül – megnöveli a sajtószabadságot.

UFi: A magyar sajtó viszont „vélemény-túlsúlyos”, nem? 
K.P.: Igen, mert a véleményt előállítani, megvenni és publikálni jelentős nagyságrendekkel olcsóbb, mint a tényújságírást működtetni.

UFi: Azt mondtad egyszer, hogy „a hirdetési piac jobboldali lapokat háttérbe szorító hozzáállásának is meg kellene változnia”. Ilyet eddig csak a jobboldali sajtóban lehetett olvasni.
K.P.: A Magyar Nemzet a komoly politikai napilapok sorában a második legnagyobb példányszámú újság. Nem normális dolog, hogy nincs tele hirdetésekkel. Nem tudom, hogy a tulajdonosnak van-e ebben olyan megfontolása esetleg, hogy a lapot függetleníteni akarja a hirdetői nyomástól. De azért ez furcsa. Ennek van valamilyen oka.

UFi: Nem inkább bojkottról van szó? Kormánypárti körökben nem szalonképes a nagyobbik ellenzéki napilap. És a kormánypártok a nagy hirdetők körében is döntő befolyással bírnak.
K.P.: A piac nem funkcionál rendesen. Egyébként pedig amit „szalonképtelennek” neveznek a Magyar Nemzetnél, az számos esetben a világban is létező és értelmezhető gondolati struktúra, mint például az antikommunizmus, vagy a posztkommunista erőkkel szembeni kíméletlen kritika. Függetlenül attól, hogy egyetértek-e vele vagy sem, ezek legitim álláspontok. Egy normális társadalomban, ha frusztrációt okoz a kommunista-antikommunista ellentét, akkor annak meg kell jelennie. Ez járulhatna hozzá a „kölcsönös belátások rendszeréhez”, amely nem konszenzussá, de a közmegegyezést építő elemmé válhat.

UFi: Milyen a korrekt újságírás?
K.P.: Mindenkinek lehetőséget kell adni arra, hogy kifejtse a véleményét, a másik pedig kritizálhassa azt és a fókuszban a konkrét politikai cselekvés legyen, nem a duma. Ezt kell alkalmazni mindenkivel szemben.

UFi: A halódó közszolgálati médiát hogyan lehetne értelmesen újjáépíteni?
K.P.: Át kellene térni egy olyan modellre, ahol nem intézményt finanszírozunk, hanem tartalmat. Ez lehet tévé, rádió, webes tartalom, bármi. Aki közszolgálati tartalmat állít elő, az kapjon pénzt. Így például a kereskedelmi televíziókba is kerülhet közcélú tartalom. Az is nagyon fontos, hogy kik vezetik a pénzről döntő testületet. Politikai oldalakban, frontharcosként gondolkodnak-e, vagy pedig szakmai szempontok szerint. A politikai nyomás egyébként már nem is felülről jön, hanem szinte önálló erőként gomolyog a médiatársadalomban.

UFi: „Független az, aki nem megy közel a pártokhoz” – írta Esterházy a kilencvenes években. Egyetértesz vele?
K.P.: Nem, én a függetlenséget sokkal tágabban értelmezem ennél. Az elfogultság problémája akkor is jelentkezik, ha valaki a kutyák ellen folytat sajtóháborút a Macska magazinban, vagy az atomerőművek ellen, mert környezetvédő újságíró. Az újságírásban az ilyen elkötelezettség éppolyan elfogultsághoz vezethet, mint a politikai meggyőződés. Nálunk állandóan csak a politikai függetlenségről esik szó, holott ezek is fontos kérdések.

UFi: Mennyire szabad a magyar sajtó? Ha mondjuk Svédország tízes az egytől tízig terjedő skálán, akkor hol vagyunk mi?
K.P.: Szerintem inkább hasonló társadalomtörténetű országokhoz mérjük magunkat, mondjuk a portugáliai, hollandiai vagy az ausztriai viszonyokhoz. Meg kellene nézni, hogy ott milyen nyomásgyakorlás van, lehet, hogy hozzánk hasonló történetekre bukkannánk ezekben az országokban. Ebben a perspektívában nem annyira rossz a helyzet, de számomra az a kérdés, hogy ilyen viszonyok között akarok-e élni. Én nem.

UFi: Hanem milyenben?
K.P.: Ahol egy szerkesztőség bevételei a piacról származnak, a tulajdonos hozzáállása és érdekei pedig megteremtik annak a lehetőségét, hogy minél több dolog legyen kimondható szabadon, és minél több dolog derülhessen ki. Az újságírói munkát pedig anyagi kiszolgáltatottság nélkül lehet űzni.

UFi: Kívülállónak, „belgának” tekinted magad, aki a szekértáborok fölött lebeg?
K.P.: Nem, hanem professzionalistának. Én a kíváncsi objektivitásra törekszem.

UFi: Mindig pártatlan voltál?
K.P.: Ha pártatlanság alatt azt értjük, hogy nem érdekel egyik pártnak sem az érdeke, akkor igen.

UFi: A függetlenséggel hogyan egyeztethető össze, hogy médiatanácsokat adsz vállalkozóknak? Mondjuk Somody Imre nagyvállalkozónak? Hogyan kérdezed, ha besétál majd egy műsorodba?
K.P.: Úgy lehet összeegyeztetni, hogy üzleti partnerrel nem készítek interjút.

UFi: De mi van, ha például Horváth Ágnes az interjúalanyod, aki a Somody-körhöz sorolható? Ott akkor úgy csináltok, mintha nem létezne Somody?
K.P.: Ha egy üzleti partner azt szabja feltételül, hogy újságíróként bizonyos kérdéseket feltegyek, vagy éppen ne tegyek fel, akkor vagy nem kötök vele szerződést, vagy újságíróként nem foglalkozom azzal a témával. Ez magyarázkodásnak tűnik, de a szakma kicsi. Lehet, hogy kommunikációs szakemberként esetleg egyszer egy politikusnak segítek majd. Ez elképzelhető minden demokratikus párt esetében. A személyi, erkölcsi integritás és a teljes átláthatóság lehet garancia a hitelességre. Ez azt jelenti, hogy mind a döntéshozó szerkesztők, intézményvezetők, mind a műsort, cikket nézők-olvasók tudják, hogy milyen egyéb érdekeltségeim kötnek az adott témához. Így lesz teljes az átláthatóság

UFi: A régi Magyar Narancs annak idején új sajtónyelvet, de mindenképpen frissességet hozott az újságírásba. Ám miután élveboncoltátok és nevetségessé tettétek az elitet, mára mintha elég simán betagozódtatok volna közéjük. Nem érzel ebben árulást, esetleg képmutatást?
K.P.: Ez egy másik helyzet. Ma mások a szerepek, mások a játékszabályok és mások a megfontolások. Az intézményes karrierépítés önmagában még semmit sem jelent. Csak az mondhatja, hogy nem kellenek szabályok, aki mindenen kívül van, mert még egy alternatív kiadónál is kellenek szabályok, üzleti terv és főnökre is szükség van. A lényeges kérdés az, hogy azokat a lehetőségeket, amelyet megkaptunk, mennyire használjuk ki egy olyan Magyarország kialakítására, amely meghaladja azokat a negatív jelenségeket, amelyeket összefoglalóan kádárizmusnak nevezhetünk. E tekintetben nem vagyok annyira elégedett.

UFi: Miért bomlott fel a Magyar Narancs magja annak idején? Te is távoztál a szerkesztőségből.
K.P.: A vita azon folyt, hogy lehet-e kivételezett egy párt, egy holdudvar a számunkra, avagy sem. Nyolcan-kilencen – köztük én is – azt mondtuk, hogy nem.

UFi: Az SZDSZ-ről szóló, A Mérleg utca nyelve című cikksorozatotok eléggé kivágta a biztosítékot akkoriban.
K.P.: Igen, de amit az MSZP-ről írtam, abból nem lett botrány. A mai Magyar Narancs a progresszív Magyarország dicséretéről szól. Én ebben ma ugyanúgy nem tudnék részt venni.

UFi: Mire vagy a legbüszkébb?
K.P.: Arra, hogy szerintem koherens a pályám és ezt a koherenciát nem törte meg semmi. Nem hős, hanem egy demokrácia profi közéleti riportere akarok lenni és maradni. Sokan bíztatnak erre.

UFi: Sértett ember vagy?
K.P.: Én nem sértődhetek meg.

UFi: Hogyan tovább?
K.P.: A kirúgásom nem volt „előkészített” – tehát mostanában tárgyalok, beszélgetek. Vannak elképzeléseim.



Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    Tisza István és az elsõ világháború
    „A két Huszár”