Mi ro­kon­szen­ves ta­nár­em­be­re­ket, or­vo­so­kat, ku­ta­tó­kat, ügy­vé­de­ket, vál­lal­ko­zó­kat és üveg­mű­vé­sze­ket is­mer­tünk meg. Ha­von­ta össze­jön­nek a né­pek egy iga­zi pol­gá­ri la­kás­ban, iga­zi köny­vek kö­zött, iga­zi té­mák­ról be­szél­get­ni és ha­tal­ma­sa­kat és jó­kat en­ni (man­du­lás-hagy­más puly­ka­pás­té­tom, fű­sze­res pá­rolt gom­ba, vö­rös­bo­ros-tej­szí­nes kör­te kardamonnal, ez volt a múlt­kor, saj­nos ne­künk ép­pen ke­mé­nyí­tő­nap volt) és jó bo­ro­kat meg zubrowkát in­ni. Nem ál­lunk el hi­dat, nem a su­mér–ma­gyar ro­kon­ság a té­ma, nem az arat­ja a leg­na­gyobb si­kert, aki a leg­több nyá­lat frö­csög­ve tud­ja ki­mon­da­ni azt a… szót, hogy Nyakó Ist­ván – bár ezt le­het, hogy be ké­ne ve­zet­ni. A múlt­kor egy ren­des, szo­mo­rú, ki­zárt emdéefes volt a ven­dég, és nem is az volt az ér­de­kes, amit mon­dott. Nem de­rült ki sem­mi ko­moly, csak az, hogy nem volt itt ös­­sze­es­kü­vés meg fideszes ár­mány egy csepp se. Vár­he­gyi At­ti­la va­ló­szí­nű­leg azért ült le Lezsák Sán­dor asz­ta­lá­hoz ama bu­da­pes­ti ká­vé­ház­ban, hogy meg­kér­dez­ze: tesz­nek-e fok­hagy­mát a zónabrassóiba, mert ak­kor ő is kér. Ez az igaz­ság, hi­á­ba sze­ret­nénk más­képp. Ked­ves, jószándékú, tö­ket­len ma­gyar em­be­rek vol­tak a lá­za­dók, a Fó­rum kép­vi­se­lői. És ahogy hall­gat­juk ezt a szo­mo­rú, ren­des em­bert, szép las­san érez­zük, hogy el­múlt va­la­mi. Most vég­re utol­ért ben­nün­ket a kor: in­nen­től fog­va há­lát ad­ha­tunk min­den fáj­da­lom­men­tes reg­ge­lért, le­ülünk, ha meg­köt­jük a ci­pőn­ket, egye­sé­vel szed­jük a lép­cső­ket: ez az a nap, amely a Ta­tár­pusz­ta Drogo had­na­gyát is meg­vál­toz­tat­ta. S az is biz­tos, so­ha töb­bet eb­ben a ro­hadt élet­ben nem sza­va­zunk az MDF-re. Er­re itt, ni. Vé­get ért az if­jú­sá­gunk.
Csa­lá­di vo­nat­ko­zá­sok­ból ki­fo­lyó­lag na­gyon is lel­ke­sek vol­tunk. Tud­tuk ugyan, hogy az MDF kö­rül sok a rossz köl­tő, a za­va­ros múl­tú di­let­táns és a ci­pő­pert­li-nyak­ken­dő; de még­is, még­is. Jó­aka­ra­tú em­be­re­ket lát­tunk, ide­a­lis­tá­kat, vi­dé­ki ta­nár­em­be­re­ket, nép­mű­ve­lő­ket, ba­ju­szos Er­dély-já­ró fa­zo­no­kat, né­pi nagy­as­­szo­nyo­kat, szo­lid egye­te­mi ta­ná­ro­kat, nyu­godt pol­gá­ro­kat, akik­nek volt sző­le­je, és a va­cso­ra alatt nem is vol­tak haj­lan­dók más­ról be­szél­ni. És ha lát­tunk né­mely vi­dé­ki Fi­desz-szer­ve­ze­tet, ódz­ko­dá­su­kat is tö­ké­le­te­sen ér­tet­tük. Nagy nó­tá­zá­sok­ra em­lék­szünk, haj­na­li nem­zet­men­tő vi­ták­ra, alá­írá­si ívek­re, el­szánt­ság­ra, és ar­ra a két­ség­beej­tő ér­zés­re, hogy gyen­géb­bek va­gyunk, de iga­zunk van. 1998-ban a Szé­ché­nyi Könyv­tár bü­fé­jé­ben ta­lál­koz­tunk mi, mind az öten, akik az MDF-re sza­vaz­tunk. Hát en­nek vé­ge. Nem aka­runk mi it­ten ka­la­poz­ni, meg ballib-szekértolózni. Elég ne­künk azt lát­ni a Szó­lás sza­bad­sá­gá­ban, hogy Boross Pé­ter két­har­ma­dos esz­me­fut­ta­tá­sai fe­lé azt ír­ják ki, hogy a „kon­zer­va­tív tá­bor öreg böl­cse”, egy el­lo­pott cí­mű, igen har­ma­tos iro­mány­ban fel­buk­kan­nak a „né­pi kon­zer­va­tí­vok” mint az MDF alap­pil­lé­rei: ha ezt sze­gény Sinka Ist­ván meg­ér­het­te vol­na. Elég azt hal­la­ni, hogy He­ré­nyi Kár­oly, a Petrik La­jos Vegy­ipa­ri Tech­ni­kum nagy di­ák­ja, tö­ké­le­te­sen fel­há­bo­rí­tó esz­me­fut­ta­tá­sa­it az­zal ve­ze­ti be, hogy: „Én re­for­má­tus em­ber va­gyok”. Le­het, hogy jobb most az MDF-nek, hogy a pénz­ügy­őr-pá­lya egy­ko­ri gond­no­ka, meg egy já­ték­au­to­ma­ta-im­por­tőr il­let­ve egy érett­sé­gi­zett tex­til­ipa­ri vál­lal­ko­zó és egy párt­tól pár­tig in­gá­zó ba­ju­szos, idős né­ni hin­ti az igét a ma­gyar kon­zer­va­ti­viz­mus ne­vé­ben. Le­het, hogy jó, ha a 168 Óra és a Nép­sza­va a párt nemhivatalos or­gá­nu­ma­ként mű­kö­dik, le­het, hogy ezt akar­ta An­tall Jó­zsef is. Meg­le­het, az volt a jó, hogy a párt meg­ál­mo­dó­ját, lét­re­ho­zó­ját ki­zár­ják – tel­jes­ség­gel füg­get­le­nül at­tól, hogy ki mit gon­dol Lezsák Sán­dor­ról. Mind­ez le­het: de ez már nem a mi szer­ve­ze­tünk. Mert az az ilyes­mit nem bír­ja.
Han­goz­zék bár ha­son­la­to­san egy Mé­szá­ros Ta­más-pub­li­cisz­ti­ká­hoz: jó len­ne egy kő­ke­mény kon­zer­va­tív párt. Ame­lyik ki­áll a ha­tá­ron tú­li ma­gya­ro­kat súj­tó rassz­iz­mus el­len, mar­káns (el­íté­lő) vé­le­mé­nye van az abor­tusz­ról, eu­ta­ná­zi­á­ról, ki­áll az egy­há­zak mel­lett, nem kus­sol, mint most a Fi­desz az egy­há­zi is­ko­lák ügyé­ben, tud szól­ni azok­hoz, aki­ket ide­ge­sít a közvéleménykutatásokat sasoló ál­lan­dó he­lyez­ke­dés, amely­nek el­nök­nő­je nem hall­gat­ja csen­gő ka­caj­jal Kuncze Gá­bor tré­fá­it a Nap­kel­té­ben és szol­gá­la­ti Audijával nem par­kol a to­tá­lis ti­los­ban a Fe­ren­ci­ek te­rén, mi­köz­ben Náray Ta­más lo­hol­va hoz­za utá­na a papírzacsikat. Ap­ró ügy, tud­juk, ki­csi­nyes is, min­ket még­is dü­hít. An­tall Jó­zsef nem Náraynál öl­tö­zött vol­na. Szó­val ké­ne egy ilyen párt: a mi SZDSZ-ünk, kvá­zi. Je­len­leg úgy néz ki, hogy ez in­kább az övék.