Még saj­gó él­mény: há­zas­sá­gi év­for­du­lót ün­nep­len­dő, es­te há­rom­ne­gyed tíz­kor bo­lyon­gunk Vác ut­cá­in, és ét­ter­met ke­re­sünk: „a sza­kács­nak el kel­lett ér­nie a buszt”, „nincs kony­ha” (hogy­ne len­ne, vet­jük köz­be, ide’ lá­tom: ott egy tűz­hely, amott meg va­la­mi lá­bo­sok), majd a Baj­no­kok Li­gá­já­ra rá­cup­pant pin­cé­rek ránkuszítják a ku­tyá­kat. Eső­re áll, lánc csö­rög, a püs­pö­ki vá­ros­ba meg­ér­ke­zett a Jeanne hur­ri­kán, mi meg csak di­der­günk, mint a kis gyufaáruslány. El­len­ben a Ta­va­szi Pa­lo­ta Bü­fé, itt a szom­széd ut­cá­ban, tény­leg nyit­va van tí­zig, és ami­kor zá­rás előtt nyolc perc­cel beesünk, és pi­rí­tott tész­ta fe­lől ér­dek­lő­dünk, a fel­szol­gá­ló szem­reb­be­nés nél­kül uta­sít­ja a sza­ká­csot, hogy csi­nál­jon. Ne­ki nem megy a bu­sza. E szí­vé­lyes­ség­től elpofátlanodva még olyan bun­dás ana­nászt is ren­de­lünk, ami­től ki­akad ugyan a ko­lesz­te­rin­szám­lá­ló, de mit csi­nál­junk, sze­ret­jük. Bé­ké­sen le­te­lep­szünk ad­dig, és igé­zet­ten bá­mul­juk a CCTV prog­ram­ját. „Nyit­va vagy­tok még?” – sza­kít ki min­ket egy ha­tá­ro­zott hang a sci-fi jel­le­gű eszt­rád­mű­sor („ze­nés aján­dék­ko­sár az NDK-ból”: na, olyan, csak nagy­ban, Tiencsinből) él­ve­ze­té­ből. It­ten min­ket kí­na­i­nak néz­tek. Ez azért új. Igyek­szünk sza­bad­koz­ni, hogy csak a ka­já­ra vá­runk, de az atya­fi nem en­ni akar, csak be­szél­get­ni. Sőt, in­kább csak mo­no­lo­gi­zál­ni. Le­zök­ken mel­lénk: „Gon­dol­tam be­jö­vök, mer’ a busz­meg­ál­ló­ban elég­gé hi­deg van már ilyen­kor”. „Szentigaz” – he­lyes­lünk, ek­kor még azt his­­szük, meg­úsz­hat­juk. „Meg nem is biz­ton­sá­gos. Mer’ an­­nyi itt már a kör­nyé­ken a ci­gány, be­le­köt­nek az em­ber­be, meg­ve­rik.” „Ühüm”. „Mi­ért nem men­nek vis­­sza In­di­á­ba, én nem is tu­dom.”
Hop­pá.
Ma­gunk­ban si­et­ve el­vi ala­po­kat kot­runk ös­­sze. Ál­sá­gos szo­ci­o­ló­gus köz­he­lyek­re vá­la­szunk: nem, nem sze­ret­nénk, ha ci­gány (jójó, ro­ma) szom­szé­dunk len­ne. Nem te­he­tünk ró­la, de az Ando Drom sem pen­dí­tett meg ben­nünk sem­mit. Igen, kis­ko­runk­ban fos­tunk a te­le­pi ci­gány­gye­re­kek­től, igen, szo­ro­sab­ban fog­juk a tás­kát a vil­la­mo­son, ha meg­pil­lant­juk egy­ko­ri napközistársunkat, igen, szin­tén ro­mát, aki je­len­leg zseb­tol­va­ji mi­nő­ség­ben mű­kö­dik a 2-es vil­la­mos és a 8-as busz vi­szony­la­tá­ban. Ez elő­í­té­let? Igen, az. De a vi­lág az elő­í­té­le­tek bo­nyo­lult szö­ve­vé­nyé­ből áll ös­­sze: ha eső­re áll az idő, er­nyőt ve­szünk ma­gunk­hoz, egyéb­ként meg ke­rül­jük a sö­tét, ki­halt ut­cá­kat és nem fo­ga­dunk el ide­gen­től édes­sé­get. A ci­gány­ság­gal kap­cso­la­tos tar­tóz­ko­dá­sunk sem az em­ber­nek szól, ha­nem a ta­pasz­ta­lás­nak, per­sze ez bi­zo­nyos szem­pont­ból édesmindegy. Fő­leg ne­kik. Nem ked­vel­jük Jancsó film­je­it, az Irigy Hón­alj­mi­ri­gyet, to­váb­bá az at­lé­ta­tri­kót, a parkolóőröket és a két rán­cot Gyurcsány Fe­renc or­ra mel­lett. Ez a ros­se­bet sem ér­dek­li. A ma­gyar­or­szá­gi ci­gány­ság sor­sa szem­pont­já­ból édesmindegy, hogy ked­vel­jük-e ro­ma pol­gár­tár­sa­in­kat vagy sem. A mel­let­tünk ülő né­pes­ség­stra­té­ga et­től füg­get­le­nül be­szél mar­ha­sá­go­kat. És a bor­kö­zi ál­la­pot­ban el­kö­ve­tett vic­ce­lő­dés ar­ról, hogy „ki őket a putrisorra, or­vos nem kell, hogy jár­jon hoz­zá­juk, busz is csak na­pon­ta egy­szer, a nő­gyógy­ászat­okon meg majd el­in­té­zik azt a túl­sza­po­ru­la­tot”, egy­szó­val ezt vil­lám­gyor­san el kell fe­lej­te­ni, és mé­lyen szé­gyen­kez­ni mi­at­ta.

Negy­ven alatt ke­ve­sen van­nak oda a ci­gány­ze­né­ért, a mik­ro­hul­lá­mú­ba meg nem le­het be­rak­ni a lá­bost. Kép­zés kell, mun­ka­hely, az em­be­ri mél­tó­ság tisz­te­let­ben tar­tá­sa, a kul­tu­rált együtt­élés sza­bá­lya­i­nak fi­gye­lem­be vé­te­le. A töb­bi vaker

Él Ma­gyar­or­szá­gon 500-600 ezer em­ber – túl­nyo­mó ré­szük tel­je­sen balladátlan nyo­mor­ban és tel­jes ki­lá­tás­ta­lan­ság­ban – akik­nek szo­ci­á­lis hely­ze­te, ki­ta­szí­tott­sá­ga, ver­seny­kép­te­len­sé­ge az el­kö­vet­ke­zen­dő öt­ven-hat­van év egyik leg­na­gyobb ki­hí­vá­sa lesz a ma­gyar tár­sa­da­lom és po­li­ti­kai elit szá­má­ra. A ci­gány­sá­got in­teg­rál­ni kell, mert kü­lön­ben ret­ten­tő nagy baj lesz. A kor­má­nyok ed­dig ügye­sen de­káz­gat­tak az egész prob­lé­ma­kör­rel, meg­vet­tek ki­ló­ra né­hány tu­cat ro­ma po­li­ti­kust, cse­ré­be el­vár­ták, hogy ne le­gyen bal­hé. Ha ez így megy to­vább, lesz. Nem olyan mint Szlo­vá­ki­á­ban, de majd­nem. El le­het csend­ben vi­tat­koz­gat­ni ar­ról, hogy a nem lé­te­ző ro­ma kö­zép­osz­tály fog­ja-e ki­húz­ni vé­re­it a ret­te­ne­tes nyo­mor­ból (nem fog­ja: a ro­ma kö­zép­osz­tály­be­li­ből vagy gá­dzsó lesz, vagy Fe­ke­te Pár­duc), le­het a ki­sebb­sé­gi ön­kor­mány­zat­ok nya­ká­ba varr­ni min­dent, mu­to­gat­ni a Krasznai-féle him­pel­lé­rek­re, köz­ben csend­ben ránkrohad az egész. „Nem sze­ret­nek dol­goz­ni, és kosz­ban él­nek” – oh, hát per­sze: hi­szen a ma­gyar em­ber is in­kább fran­cia­kulc­­csal tör­né el sa­ját ujj­per­ce­it, mint­hogy sze­me­tel­jen az ut­cán, és ha ku­tyá­ja a ját­szó­tér­re pisz­kít, ve­zek­lés­ként er­dőt te­le­pít. Mun­ka­mo­rál­ról nem ej­te­nénk szót azok előtt, akik csak egy­szer is meg­for­dul­tak egy pos­ta­hi­va­tal­ban. Úgy­hogy ácsi. És az sem meg­ol­dás, hogy min­den ci­gány fog­jon he­ge­dűt, meg fol­toz­zon üs­töt, ahogy az ar­cha­i­zá­lók kép­ze­lik. Negy­ven alatt ke­ve­sen van­nak oda a ci­gány­ze­né­ért, a mik­ro­hul­lá­mú­ba meg nem le­het be­rak­ni a lá­bost. Kép­zés kell, mun­ka­hely, az em­be­ri mél­tó­ság tisz­te­let­ben tar­tá­sa, a kul­tu­rált együtt­élés sza­bá­lya­i­nak fi­gye­lem­be vé­te­le. A töb­bi vaker.
El­ké­szült az ana­ná­szunk is. Ved­lett be­szél­ge­tő­tár­sunk öl­tö­zé­két szem­ügy­re vé­ve egy, a Rá­day ut­cá­ban fel­sze­dett, au­ten­ti­kus mon­dás­sal bú­csú­zunk: „Dikmá’ sukerom, bal­lont vet­tél, bazmeg?”. A fic­kó rá­jött, hogy nem kí­na­i­ak va­gyunk. Ta­lán a má­sik csa­pat.
Nó­ta ben­ne: ko­vács­mű­helyt sem sze­ret­nénk a szom­széd­ba.