A ramallahi fi­a­tal­sá­got min­den ér­dek­li, ami Arafat fő­ha­di­szál­lá­sá­nál tör­té­nik. A vas­ka­pu előtt fegy­ver­te­len, de szi­go­rú ka­to­nák áll­nak sor­fa­lat, az időn­ként meg­ér­ke­ző po­li­ti­ku­sok a ké­nyel­mes jár­mű­ve­ik el­sö­té­tí­tett ab­la­kai mö­gé hú­zód­va ke­rü­lik a nyil­vá­nos­sá­got. „A Ve­zér él, a jö­vő biz­to­sí­tott: Arafat em­be­ri, po­li­ti­kai, moz­gal­mi örök­sé­ge zá­lo­ga a nem­zet jövőjének – mond­ja „csak most, csak ne­künk” iro­dá­ja mé­lyén Erekat, a pa­lesz­tin fő­tár­gya­ló.
Gá­zá­ban, a par­la­ment­tel szem­ben el­te­rü­lő té­ren ki­zá­ró­lag gye­re­ke­ket lát­ni. Ru­há­juk fol­tos, áb­rá­za­tuk csil­log a por­ral ke­vert iz­zadt­ság­tól. Akik a jár­da szé­lén áll­nak, ló­ra vagy sza­már­ra vá­ra­koz­nak. A jó­szá­gok há­tán gyors a hely­cse­re, az au­tók kö­zöt­ti iram sem kü­lönb.
„Most nincs fel­ke­lés, nem kel­le­nek a jel­mon­dat­ok” – ma­gya­ráz­za kí­sé­rőnk a csu­pasz fa­lak lát­tán. Arafatra amúgy ha­rag­szik. „Sem­mit sem ért a tár­gyal­ga­tá­sa, évek óta élünk be­zár­va eb­ben az öve­zet­ben, ele­günk van eb­ből!” – te­szi hoz­zá.
Meg­tud­juk, a Hamaszhoz tar­to­zott évek­kel ez­előtt. Ak­kor hagy­ta ott ezt a szer­ve­ze­tet, ami­kor a cso­port­já­ból min­den­ki meg­halt mel­lő­le. A gon­do­la­tai el­árul­ják, hogy még min­dig ho­va húz a szí­ve: „mi a meg­szál­lók el­le­ni har­cot tart­juk az egyet­len meg­ol­dás­nak” – vi­lá­go­sít fel az ese­mé­nyek hamaszos moz­ga­tó­ru­gó­já­ról.
„Egy­ál­ta­lán ki volt Arafat?” – néz ránk fel­hú­zott szem­öl­dö­kei ár­nyé­ká­ban a kö­ze­li ét­te­rem pin­cé­re. „Nem tud­juk, hol szü­le­tett, mi­vel fog­lal­ko­zott ko­ráb­ban, ho­gyan ke­rült a ha­ta­lom kö­ze­lé­be, mek­ko­ra va­gyon­ra tett szert, mi­köz­ben mi itt éhez­tünk.”
Ho­hó! Itt már kez­dik át­ír­ni a tör­té­nel­met. Az ér­vek a pa­lesz­tin nem­zet ös­­sze­ko­vá­cso­lá­sá­ról, az ál­la­mi­ság fel­tét­ele­i­nek meg­te­rem­té­sé­ről ha­tás­ta­la­nok: „Arafat egy tör­té­ne­lem nél­kü­li ki­rály volt és kész” – zár­ja le a be­szél­ge­tést em­be­rünk.
A sö­tét gá­zai éj­sza­ká­ban lö­vé­sek dör­dül­nek. A ten­ge­ren a ha­lá­szat­ra en­ge­dé­lye­zett há­rom ki­lo­mé­te­res sáv át­lé­pé­sé­re fi­gyel­mez­te­tik a csó­na­ko­so­kat az iz­ra­e­li na­szá­dok­ról. A vá­ros­be­li lö­völ­dö­zés meg­te­kin­té­sé­től óva int a ta­xis: „Ne men­je­tek oda. Csak pa­lesz­tin go­lyót kap­ná­tok” – fi­gyel­mez­tet, majd el­árul­ja, hogy az Arafat ha­lá­la utá­ni idő­szak­ra ké­szül­nek né­há­nyan, ez pe­dig együtt jár „bi­zo­nyos kér­dé­sek” ilye­tén le­ren­de­zé­sé­vel.
Más­nap be­je­len­tik Arafat ha­lá­lát. Ek­kor már Ramallahban va­gyunk. A bü­fés őszin­tén kön­­nye­zik, mi­köz­ben el­mond­ja az ilyen­kor szo­ká­sos imát.
Más­nap a Mukatánál las­san gyü­le­kez­nek az em­be­rek. Fő­ként fi­a­ta­lok to­lon­ga­nak a zárt vas­aj­tók előtt. Az idő­seb­bek a temp­lom­ban imád­koz­nak. Dél van, ami­kor meg­te­lik a fő­ha­di­szál­lás kör­nyé­ke. Elő­ször csak a tá­vo­labb eső ke­rí­té­sek ad­ják meg ma­gu­kat a tö­meg­nek, az­tán a vas­ka­puk is en­ged­nek a nyo­más­nak. Ami­kor a holt­tes­tet szál­lí­tó he­li­kop­ter le­száll, már min­den tal­pa­lat­nyi hely fog­lalt.
A lak­ta­nya ke­rí­té­sén kí­vül re­ked­tek kö­zül so­kan ha­za­fe­lé in­dul­nak. Nin­cse­nek ki­ve­tí­tők, sem­mit sem lát­ni ab­ból, ami oda­bent tör­té­nik.
Köz­ben az ud­va­ron a ka­to­nák ele­in­te kéz­zel, majd sa­ját tes­tük­kel vé­dik a ko­por­sót. Hi­á­ba. A szen­ve­dé­lyes tö­meg­ben nem akad olyan em­ber, aki ne sze­ret­né azt meg­érin­te­ni. A gon­do­san ki­dol­go­zott ter­vek sor­ra fel­bo­rul­nak, a dísz­szá­zad pa­rancs­no­ka ha­mar be­lát­ja: rá­juk itt ma nincs szük­ség, a ko­szo­rúk szál­lí­tá­sá­ra ki­je­löl­tek­kel ugyan­ez a hely­zet.
A fő­tér mel­let­ti pi­a­con nagy­üzem van. A nem­ze­ti gyász el­le­né­re a ko­fák a he­lyü­kön van­nak, elé­ge­det­tek, fogy az áru. A vá­sá­ri zaj azon­ban hir­te­len meg­vál­to­zik, ke­ve­re­dik a föld­re lö­kött mér­le­gek, szét­gu­ru­ló sú­lyok fé­mes hang­já­val. „Sze­me­tek! Meg­halt Arafat! Van bőr a ké­pe­te­ken ilyen­kor üz­le­tel­ni!?” – üvöl­töz­nek a fő­ha­di­szál­lás irá­nyá­ból ér­ke­ző fi­a­ta­lok. Az áru­sok meg­szep­pen­ve pa­kol­nak.
A csa­lád nem tud el­bú­csúz­ni Arafattól. A tö­meg te­me­ti el. Kéz­zel, aho­gyan az ősök ide­jén volt szo­kás.
„Nem ha­rag­szunk az em­be­rek­re. Arafat több volt, mint csa­lád­tag. Azt a nem­ze­tet je­len­tet­te, amely úgy dön­tött, te­me­té­se nem ma­gán­ügy, ha­nem a köz ügye. Ne­künk pe­dig ezt tisz­te­let­ben kell tar­ta­ni” – mond­ja Heeba, az egyik uno­ka­húg.
A gá­zai re­pü­lő­té­ren a lyu­kas te­te­jű han­gár mé­lyén ál­ló, évek­kel ez­előtt üzem­kép­te­len­né tett he­li­kop­ter ab­la­ka­it be­lep­te a ma­dár­pi­szok. Sen­kit sem za­var.
A gyász má­so­dik nap­ján a fér­fi­ak­nak fel­ál­lí­tott sát­rak mé­lyén né­mán ül­nek Arafat egy­ko­ri har­cos­tár­sai. Van, aki ma­ga elé néz, so­kan a hang­szó­rók­ból su­gár­zott egy­ko­ri el­nö­ki üze­net­fosz­lá­nyok ér­tel­mén gon­dol­kod­nak.
Más­nap ugyan­itt lö­vé­sek dör­dül­nek. Fegy­ve­re­sek tá­mad­nak az egyet­len le­het­sé­ges utód­ra, Mahmoud Abbas-ra, akit vé­gül ép­ség­ben me­ne­kí­te­nek ki test­őrei.

Gáza-Ramallah, 2004. no­vem­ber