A má­sod­szor is ti­zen­öt ki­lós hí­zó­kú­rá­ra fo­gott Renée Zellweger megint úgy szét­püf­fed­te ma­gát, hogy ked­venc nő­ci­la­punk­ban, a Elle-ben már meg­tip­pel­ni se tu­dom, ve­le il­luszt­rál­ták-e a cik­ket. Már­mint nor­mál al­ka­tú én­jé­vel. És – elő­re­bo­csát­va a konk­lú­zi­ót, hogy az Ol­va­sót ma­ga alatt vá­gó kri­ti­kánk akár át­ugor­ha­tó is le­gyen – ta­szí­tóbb ez a Bridget, mint amennyira von­zó, hogy meg­tud­juk, mi lett ve­le az­tán. A má­so­dik bőr imp­res­­szi­ói alant – leg­kö­ze­lebb már Colin Firth vagy Hugh Grant se vál­lal­hat­ja. A né­zők meg vég­képp nem.
Sze­rin­tem az alap­fil­met még a ta­risz­nyás-göm­bö­lyű ci­pős-nor­vég min­tás pu­ló­ve­res fi­lo­zó­fus­hall­ga­tók is lát­ták, akik át­hall­gat­nak a nép­rajz szak­ra. A du­ci lány, aki­nek sze­mé­lyé­ben Holywood vég­re nem csont-plasztik-szilikon ma­cát pum­pált fő­sze­rep­lő­vé, tu­laj­don­kép­pen min­den pa­si­hoz el­ért egy­szer.
Igen, az el­ső rész vé­gén si­ke­rült meg­hó­dí­ta­nia a kon­zer­va­tív, nem sze­gény, ám vér­sze­gény ügy­vé­det is. Az új mo­zi­ban csak hat hét­tel van ké­sőbb, és a negy­ven­ket­te­dik ak­tus után kez­dőd­nek a prob­lé­mák. A film­mel is kez­dőd­nek. Ami elő­ször vic­ces volt, mert élet­sza­gú­ra si­ke­rült (pl. bu­gyi- és ru­ha­vá­lo­ga­tás ran­de­vú előtt), az már nem vic­ces, mert a strassbourgi ci­gány­so­ron íz­lé­se­sebb ru­hák­ba öl­töz­nek, és ter­mé­sze­te­seb­bek, mint ahogy Bridget kis­asszony le­ro­han­gál az eső­ben egy szá­má­ra is ide­gen ta­xis elé az ut­cá­ra, pör­dül­ni egyet. Min­dig fix­re fo­gad­ha­tó, hogy a kép­te­le­nül ös­­sze­ko­szo­ló­dott, beféltékeny-kesedett csajszi sú­lyos tölgy­fa­aj­tók mö­gé lép­ve dip­lo­má­ci­ai tár­gya­lá­sok, ezer­ügy­vé­des pus­mo­gá­sok kö­ze­pé­be top­pan.
At­tól amúgy is bor­só­dzik a hal­ló­já­ra­tunk, ha po­én­ra po­én­nal vá­la­szo­lós pár­be­szé­de­ket si­ke­rül a for­ga­tó­könyv­író ma­nu­fak­tú­rák­ban gyár­ta­ni. Mi már ak­kor tud­juk, hogy a ti­pi­kus izom­fiú Bang­kok­ban csem­pész­árut sóz Jonesra, s mi már rög­tön azt is tud­juk, hogy egy ke­let-ázsi­ai női bör­tön tán nem en­­nyi­re tisz­ta, han­gu­la­tos, és min­den­fé­le kon­zum­áruk oda­ci­pe­lé­sé­re, Ma­don­na-kli­pek tánc­ta­ní­tá­sá­ra be­ren­dez­ke­dett.
Biz­tos bu­zis bu­ta­ság, de itt csak­is Hugh Grant a ki­rály, hisz a nagy­franc baromilezser té­vé­sztárt nagy­franc baromilezser film­sztár ala­kít­ja. A be­szó­lá­sok kö­zül pe­dig az a ked­ven­cünk: min­den­ki­nek jár ir­ga­lom, min­den­kit fel ké­ne tá­masz­ta­ni – ki­vé­ve Hit­lert!
Mi­vel a vé­gén ki­de­rül, hogy a szilikon-plasztik-zörgőcsontú-melletlen ka­rak­ter­sze­rep­lő ri­banc nem Bridget pa­si­já­ra hajt, ha­nem va­la­ki egész MÁS­RA, ek­ko­ra fil­mes bé­na­ság lát­tán bő­ví­tünk a mon­da­ton: jessz, min­den­ki, ki­vé­ve a Bridget Jo­nes-szto­rit és Hit­lert. Jó csa­pat ez – csak a har­ma­dik bőr­be ne­hogy Dolfit is be­varr­ják.