Nem bán­juk meg: a Ti­sza­táj-köny­vek so­ro­zat­ban idén meg­je­lent es­­szégyűj­te­mény más­ként te­kin­té­lyes, mint a Sza­bad­ra­bok cí­mű, 1968 és 1998 kö­zött írott ver­se­ket egy­be­gyűj­tő kö­tet. A Sza­vak a ren­ge­teg­ből ugyan­is val­lo­má­so­kon, es­­szé­ken, bú­csúz­ta­tó­kon, kö­szön­té­se­ken ke­resz­tül vá­zol­ja az
1949-ben szü­le­tett köl­tő szel­le­mi arc­él­ét. Ame­lyen a va­si, bérbaltavári gyer­mek­évek, a pan­non­hal­mi ben­cés gim­ná­zi­um, a szom­bat­he­lyi fő­is­ko­la, az atyai jóbarát Kor­mos Ist­ván mel­lett a nyolc­va­nas évek író­szö­vet­sé­gi bot­rá­nyai, a rend­szer­vál­to­zás re­mé­nyei, csa­ló­dá­sai is ott­hagy­ták nyo­mu­kat. Ahogy ő ma­ga ír­ja Ta­go­lat­lan em­lé­ke­zés egy fé­nyes év­re cí­mű es­­szé­jé­ben: „Ami­kor még hit­tünk egy­más­ban. Így szok­tam em­le­get­ni 1989-et.” A jú­ni­us 16-i na­pot, ami­kor Cse­res Ti­bor író­szö­vet­sé­gi el­nök­kel együtt he­lye­zi el a ma­gyar írók ko­szo­rú­ját Nagy Im­re ko­por­só­ja előtt a Hő­sök te­rén, s csen­des elég­té­tel­lel vá­la­szol­hat­ja ak­kor és ké­sőbb is a dik­ta­tú­ra alat­ti ki­ál­lá­sát, ge­rin­ces vi­sel­ke­dé­sét fir­ta­tók­nak: „nem vol­tam bá­tor, csak ép­pen nem mer­tem fél­ni.”
De a könyv­ből ki­de­rül az is, amit rég­óta gya­ní­tot­tunk: Nagy Gás­pár nem­csak az utá­la­to­san ha­zug komancs rend­szer­rel és pi­ti­á­ner­sé­gük­ben is ri­asz­tó fi­gu­rá­i­val akart és tu­dott ver­se­i­vel vív­ni. Ha­nem Ber­zse­nyi­től Arany Já­no­son át Jékely Zol­tá­nig, Nagy Lász­ló­tól Sü­tő And­rá­sig és Láz­ár Er­vi­nig, Ba­ka Ist­vá­nig ala­po­san, ér­ző szív­vel ol­vas­ta az el­múlt év­ti­ze­dek, év­szá­zad­ok ma­gyar iro­dal­mát. S rá­jö­he­tünk ar­ra is, hogy a kár­pát-me­den­cei ma­gyar­sá­gért ér­zett fe­le­lős­ség nem le­het ré­szeg sá­mán­dob-ve­rés, Magor slozillatosítóként him­bá­ló­zó perc­nyi akar­nok­ság. De nem le­het kor­mány­za­ti üle­pet fé­nyes­re ide­o­lo­gi­zá­ló, Kézdiszentléleken és Sza­bad­kán ugyan­azt nye­ker­gő iro­da­lom­tör­té­né­szi du­ma sem. A je­len­leg a Ka­to­li­kus Rá­dió kul­tu­rá­lis igaz­ga­tó­ja­ként dol­go­zó Nagy Gás­pár Kányádi Sán­dor­ról, Markó Bé­lá­ról, Far­kas Ár­pád­ról, Vá­ri Fá­bi­án Lász­ló­ról írott val­lo­má­sai a határontúli ma­gyar­ság el­múlt év­ti­ze­de­i­ről szó­ló, iro­da­lom­ba ágya­zott pon­tos hely­zet­je­len­té­se­i­ként ol­vas­ha­tó­ak. S ha va­ló­ban ér­te­ni sze­ret­nénk, hogy mi is tör­tént és tör­té­nik ve­lünk, ol­vas­suk el a Sinkovits Im­ré­re em­lé­ke­ző szö­veg­ben a Sü­tő And­rás­ról (is) szó­ló Vég­vá­ri éne­ket:

„Erdély foglya vagy te
sorsa: Nessus-inged
változatlanságát
magadra teríted.
Kínálgathat aztán
ugyan ki mit forral!
Keserű epével
mézes fügeborral.
NYELVÉBEN AZ ÁLDÁS
NEMZETET VIGASZTAL:
PUSZTAKAMARÁSI
HÓFEHÉR ÚRASZTAL.”

Görömbei An­dor iro­da­lom­tör­té­nész így írt a köl­tő köny­vé­ről: „Nagy Gás­pár köny­ve a te­het­ség és a jel­lem ta­lál­ko­zá­sá­nak fel­eme­lő­en ér­té­kes és szép do­ku­men­tu­ma.” A ma­gunk ér­de­sebb nyel­vén így ös­­szeg­zünk: több Nagy Gás­párt a Köz­tár­sa­ság­nak!