Idén lesz ép­pen húsz éve an­nak, hogy meg­je­lent az auszt­rál cso­da­ze­nész el­ső al­bu­ma. A ju­bi­le­u­mot stí­lu­so­san, egy pa­zar ki­adá­sú dup­la le­mez­zel ün­nep­li az al­ko­tó – il­let­ve nem is dup­la al­bum, mert hi­va­ta­lo­san két al­bum, ami tör­té­ne­te­sen egy­szer­re je­lent meg, de mind­egy is, ezt ő tud­ja.
A ki­lenc­ve­nes évek ele­jé­től egy­re las­sab­bak és fi­no­mab­bak Nick Cave da­lai – mind ne­he­zeb­ben le­het ben­ne rá­is­mer­ni a nyolc­va­nas évek punkzenészé-re (már nem is le­het), ezért is kap­ta fel az em­ber a fe­jét a ta­va­lyi al­bum Rock of Gibraltar cí­mű zárószámára, amely ne­gyed­órá­ig (!) ki­tart­ja a nyolc­va­nas évek ke­mény­sé­gét. Egy év­vel ké­sőbb új­ra az emel­ke­dett, ha le­het, min­den ed­di­gi­nél mo­nu­men­tá­li­sabb Nick Cave-et ka­punk; a le­me­zen már a gospel-kórus in­téz­mé­nye is megjelent… Ki­emel­ke­dő szám sok van: a kön­­nyed, akár nyá­ri slá­ger­nek is be­il­lő Breathless, az egész kom­po­zí­ci­ót nyi­tó, len­dü­le­tes Get Ready For Love, a Rock of Gibraltart idé­ző Superna-turally, az­tán a két zárószám, a Carry Me és az O Children, ame­lyek együtt: ti­zen­két perc csont­ra tisz­tult gyö­nyör. Az év egyik leg­jobb le­me­ze.