Kétféle embertípus létezik: aki úgy gondolja, hogy a nyolcvanas évek mainstream rockja a U2-ról szól – és az, amelyik szerint a kilencvenesekre igaz ugyanez. Egyetértés abban van, hogy úgy tizenöt éve volt ereje teljében az ír együttes, amikor is egy évtizedzáró (The Joshua Tree, 1988) és egy nyitó (Achtung Baby, 1991) albumot tettek le az asztalra. Az ezutáni Zooropa (1993) turnéjának idején ért el a Bono-féle rocksztárizmus már-már idegesítő tetőpontjára, majd 1997-ben jött a Pop, kevesebb ikon-szándékkal, de annál jobb számokkal és komolyabb hatással a világ (középtávon értelmezett) rockzenéjére. Ezt 2000-ben a hosszú című album követte, amiben semmi elektro-nika vagy programadás, csak szoft slágerek a nyolcvanas évek szellemében. A mostani lemez a négy év előttinek kisöccse. Markánsabb intró (Vertigo) nyitja ugyan, hangulatában már ugyanaz, és, ami szomorúbb, két-három helyen komoly hangminta-hasonlóságokat találni. A védjeggyé vált Edge-gitárfutamok rendben megvannak, de amellett, hogy az igény egy “klasszikus”, emelkedett U2-hangzású lemez megalkotása lehetett – a dalszerző szekció az egész pályafutás egyik leggyengébb formáját hozza. Az említett szám mellett kiemelendő a Pop Last Night On Earth-jére emlékeztető, Love and Peace or Else című pszichorock és a már elsőre fülbemászó A Man And A Woman (el kell ismerni, idővel a többi szám is dolgozni kezd), nyilván kislemezre is kerül, de azelőtt az ilyeneket arra tartották, hogy elbújjanak az albumon és meglepjenek. Szóval: a gógésmagóg-féle U2-t kérnénk. Ez egy újabb évtized.