2003-ban két fi­a­tal, egy fiú és egy lány ta­lál­ko­zik Ber­lin­ben. Ők nem, csak a szü­le­ik is­me­rik egy­mást, akik le­rak­ták őket egy ét­te­rem­ben, amíg ők ma­guk múltidéznek. En­nek az idé­zett múlt­nak a ve­le­je, a het­ve­nes évek észak-ang­li­ai ipar­vi­dék­ének min­den­nap­jai töl­ti ki a köny­vet – vissza­em­lé­ke­zős, nosz­tal­gi­á­zó, ki­tű­nő re­gény a Tró­ge­rek klub­ja. A het­ve­nes évek Észak-Ang­li­á­ja pe­dig na­gyon nagy rész­ben szólt a rock­ze­né­ről. Oly­an­­nyi­ra, hogy an­nak a kor­szak­nak az utó­rez­gé­se­in ma is meg­él húsz-öt­ven-két­száz­öt­ven kez­dő együt­tes a Szi­get­or­szág­ban. Nem rock-re­gény lett Coe köny­vé­ből, ha­nem egy olyan mű, amely mél­tó he­lyén (és hát ez ta­lán az el­ső hely) a kor­társ ze­né­nek a ko­ra­be­li an­gol fi­a­ta­lok éle­té­re va­ló be­fo­lyá­sát. De emel­lett per­sze ol­vas­má­nyos is, és fel­tét­le­nül meg kell em­lí­te­ni, hogy a tör­té­ne­tet kö­rül­ve­vő mi­liő (mun­ka­vi­szony­ok, po­li­ti­ka stb.) is kar­cos­ra és na­gyon pon­tos­ra si­ke­rült.