A né­hai ál­lam­fér­fi ka­bi­net­iro­dá­já­nak ve­ze­tő­je me­ré­szet tett, ami­kor a ’93-as köl­ni ste­ril­szo­bá­ba be­adott, majd on­nan érin­tet­le­nül vis­­sza­szár­maz­ta­tott dik­ta­fon sza­lag­já­ból apok­rif nap­lót írt az ak­kor már tíz éve ha­lott kor­mány­fő ke­ze alá… A mel­lék­let­ben pe­dig 29-ből 16 ké­pen mo­so­lyog ránk ő, Mari-novich End­re.
Nagy di­lem­ma ez. 1993. de­cem­ber 12-én el­ment a nagy­ra be­csült, sze­re­tett fő­nök, Ma­gyar­or­szág el­ső sza­ba­don vá­lasz­tott mi­nisz­ter­el­nö­ke. Em­lék­kel te­le az em­ber, még­is­csak két és fél együtt töl­tött esz­ten­dő töl­töt­te csor­dul­tig, s a kór sem sza­bott időt kor­mány­fői em­lék­irat­ok­ra. Aki akarta, az el­múlt év­ti­zed­ben meg­ír­ta már a ma­ga köny­vét – dün­­nyög­het­te Marinovich (aki­nek ez­út­tal mi kép­zel­tük ma­gun­kat he­lyé­be), más kér­dés, hogy csak Debreczeni Jó­zsef tet­te ezt. Úgy­hogy a ka­bi­net­fő­nök el­ha­tá­roz­ta, hogy ő meg An­tall Jó­zsef he­lyé­be kép­ze­li ma­gát. Kér­dés, sza­bad-e ezt.
Szö­gez­zük le az ele­jén, hogy sze­rin­tünk nem. Pia fraus – ahogy a be­ve­ze­tő­ben Marinovich End­re sza­bad­ko­zik, ke­gyes csa­lás. De csa­lás! Még­sem ak­ko­ra a baj, mert más­képp hon­nan a tú­ró­ból tud­hat­tuk vol­na meg Csurka vagy Kohl tör­té­ne­te­it rész­le­te­sen, Jel­cin el­is­me­rő sza­va­it, il­let­ve hogy mi­ket szólt be An­tall az itt ál­lo­má­so­zó Abojmov nagy­kö­vet­nek, ha nem in­nen?
A leg­szebb és leg­hi­te­le­sebb fe­je­zet a mi­nisz­ter­el­nök ha­lá­los vég­já­té­ka: itt ki­de­rül, men­­nyi­re ér­té­kes vol­na a mes­ter­kélt­ség nél­kü­li őszin­te­ség, a sa­ját né­ző­pont­ból on­tott, vál­lal­tan sa­ját sza­vak. Itt a ka­bi­net­fő­nök ön­nön filofaxát bont­ja elénk, meg­in­dí­tó per­ce­ket sze­rez­ve az ol­va­só­nak.
Igaz­ság­ta­lan­ság vol­na, ha a gyor­san, kön­­nyen ol­vas­ha­tó me­mo­ár szép­iro­dal­mi­lag sem ér­ték­te­len jel­le­gét alá­hú­zat­la­nul hagy­nánk: ám a te­het­sé­ges, jó stí­lu­sú és hi­he­tő szö­veg lát­tán még ke­vés­bé ért­he­tő az ál­nap­ló mel­let­ti dön­tés. Ha egy tri­vi­á­lis pél­dát ve­szünk: „… ez a meg­ko­pa­szo­dás a be­teg­ség egyik leg­kel­le­met­le­nebb kí­sé­rő je­len­sé­ge. Mi ta­ga­dás, örül­tem an­nak, hogy in­kább anyai, mint apai örök­ség­ként dús haj­jal ál­dott meg a sors, fon­tos­nak tar­tot­tam, hogy min­dig jól­fé­sült le­gyek. Ott­hon, reg­ge­len­ként Klá­ri és a gye­re­kek mu­lat­tak azon, hogy ők még tor­zon­borz haj­jal fut­kos­tak a la­kás­ban, mi­köz­ben az én ha­ja­mat már több­ször meg­szán­tot­ta a fésű…” – már­is prob­lé­más­nak érez­zük a bőr­be­bú­jás mi­ért­jét. Igét, jel­zőt kell vá­lasz­ta­ni, szi­tu­á­ci­ó­kat kre­ál­ni, de leg­alább­is tíz év kö­dé­ből-le­gen­dá­i­ból vis­­sza­idéz­ni a mi­nisz­ter­el­nök sza­va­it. És ha azt ol­vas­suk, hogy „mun­ka­tár­sam­nak szól­tam”, „ka­bi­net­fő­nö­köm ar­ról in­for­mált”, vég­képp fu­ra, mi­ért nem írt di­rekt hát­tér­em­ber-köny­vet Marinovich, fő­leg ha nem egy­szer ma­gá­ról be­szél – mi­ért jobb, hogy sa­ját em­lé­ke­it ad­ja An­tall szá­já­ba? Per­sze, az Így lát­tam An­tall Jó­zse­fet c. hi­po­te­ti­kus kö­tet­ből jó­val ke­ve­sebb fogy­na, mint az An­tall Jó­zsef nap­ló­ja al­cí­mű­ből.

Marinovich Endre: 1315 nap. Antall József naplója
Éghajlat Könyvkiadó
Budapest, 2003.