Pas­sió­já­ték­ok, pi­a­ris­ta is­ko­la­drá­mák, Bor­nem­issza Pé­ter a kas­sai fő­ka­pi­tány kan­dal­ló­já­ban, Ke­le­men Lász­ló (kis ug­rás), a ko­lozs­vá­ri tár­su­lat, a Pes­ti Ma­gyar Szín­ház meg­ala­kí­tá­sa, Egressy Gá­bor, Bánk Bán már­ci­us 15-én es­te, Ga­li­lei 1956. ok­tó­ber 20-án es­te, a fő­sze­rep­ben Bes­se­nyei, papperlapp, kár is ra­goz­ni. Ami azon­ban en­nél is cso­dá­la­to­sabb, s ami nem kel­lő­kép­pen ész­re­vé­te­le­zett tény: a szín­ház, a ma­gyar szín­ját­szás, az igaz, meg­ma­radt. Sa­já­tos ki­csi zár­vány­lét­ben, amit ugyan fe­sze­get­nek a lat­rok, de győ­ze­del­mes­ked­ni nem tud­tak fe­let­te. El­tűnt a pár­baj, meg­hal­tak a ká­vé­há­zak, für­dő­kul­tú­ra he­lyett wellness van, nin­cse­nek bo­hé­mek, pol­gá­rok, ne­me­sek. Biz­tos in­for­má­ci­ó­im van­nak ar­ról, hogy egyes köl­tők rek­lám­szö­veg­író­ként vagy mar­ke­ting­cé­gek kor­rek­to­ra­i­ként ke­re­sik ke­nye­rü­ket. Pusz­tu­lás min­de­nütt. A szín­ház meg­ma­radt. Es­té­ről es­té­re ma­gyar em­be­rek tí­zez­rei öl­te­nek ki­hí­zott za­kót, boly­hos kis­kosz­tü­möt, köt­nek or­mót­lan bo­got a nyak­ken­dő­jük­re és szín­ház­ba in­dul­nak. Igye­kez­nek hét órá­ra ér­kez­ni, az ün­nep­lő­ről le­fej­tik a vat­ta­dzse­kit, be­ad­ják a ru­ha­tár­ba és a jegy­sze­dő né­ni been­ge­di őket a né­ző­tér­re. Nyu­gat-Eu­ró­pa egyes, ci­vi­li­zá­lat­lan tör­zsek lak­ta vi­dé­ke­in a szín­ház­ba úgy öl­töz­nek, mint­ha mo­zi­ba men­né­nek, ru­ha­tár­ba nem ad­ják a cuc­cot, ha kell, a nerc­bun­dát is ma­guk alá gyű­rik a né­ző­té­ren. Jegy­sze­dő né­nik he­lyett pe­dig spanglira gyűj­tő egye­te­mis­ták ve­szik el a je­gyet.
A be­ava­tás vé­gez­té­vel pe­dig es­te 19.07 és 19.12 kö­zött el­kez­dő­dik, az ma­ga a cso­da, szer­tar­tás, po­gány, an­tik ma­gyar­sá­gunk utol­só bi­zo­nyí­té­ka. A szer­tar­tás. Mert bár­men­­nyi­re is megy az elkurvulás fe­le a vi­lág, s ve­le a szín­ház is, Ma­gyar­or­szá­gon, va­la­mi ata­visz­ti­kus ér­ze­lem­től ve­zet­ve, min­den szín­ház­ban ját­sza­nak klas­­szi­ku­so­kat, Ka­to­nát, Ma­dác­hot meg Shakes­peare­-t. Má­sutt, ha egy­ál­ta­lán is­me­rik Moliére ne­vét, ak­kor da­rab­ja­it kré­ta­po­ros ar­cú fi­gu­rák játs­­szák far­mer­ben, le­he­tő­leg fel­cse­rélt ne­mi iden­ti­tás­sal, egy tonettszékkel és egy vas­tü­dő­vel, mint dísz­let­tel. Ma­gyar­or­szá­gon még vesz­nek a pol­gá­rok szín­ház­bér­le­tet, sőt, mi az hogy: egyes vi­dé­ki vá­ro­sok­ban csak ak­kor lát­hat­juk a Karnyónét, ha Kálmi bá­csi, aki még sze­mé­lye­sen Dé­ry­né ke­zé­ből vet­te a bér­le­tet, vég­re el­köl­tö­zik a lányáékhoz és a he­lye fel­sza­ba­dul. Le­het, hogy a mo­zi­ban job­ban pö­rög­nek az ese­mé­nyek, a videó-klipben ha­ma­rabb ki­de­rül, mi a tör­té­net vé­ge, a Quake-ben pe­dig in­te­rak­tív mó­don ke­zünk­be ve­het­jük a tár­sa­da­lom át­sza­bá­sát, egyé­ni szim­pá­ti­á­ink men­tén. A szín­ház még­is él – vi­rul­ni nem vi­rul, er­ről a ma­gyar élet kü­lö­nös fi­gu­rái, az úgy­ne­ve­zett in­téz­mény­fenn­tar­tók gon­dos­kod­nak, de es­té­ről-es­té­re kö­zös­sé­gi együtt­lé­tet te­remt. Majd­nem olyan, mint egy Szent­ko­ro­na-es­kü, csak nem kell hü­lye le­ber­nye­get öl­te­ni hoz­zá. A szín­ház es­té­ről-es­té­re a vá­lasz­tás le­he­tő­sé­gét kí­nál­ja, le­he­tünk alterek, klas­­szi­ci­zál­ha­tunk, ka­ca­rász­ha­tunk Eisenmannon és Nótin: csak két óra az egész, nincs ve­szély. Per­sze, az em­ber ked­vét egy élet­re el­ve­szi a szín­ház­tól, ha rossz he­lyen kap be­le. Ez meg­esik: akik az egy­ko­ri Gye­rek­szín­ház Kin­cses Szigetjén szo­ci­a­li­zá­lód­tak, azok­nak nem kön­­nyű: ma­ra­dan­dó sé­rü­lé­se­ket szen­ved­het­tek. Vagy a „gyerek=idióta”-színjátszás szel­le­mé­ben azt hi­á­nyol­ják a Cse­resz­nyés­kert­ből, hogy Lopa-hin nem ki­a­bál le a szín­pad­ról, mond­ván: „gye­re­kek nem lát­tá­tok Firsz bá­csit? Ki se­gít ne­kem meg­ke­res­ni? Lá­tok ott egy lel­kes je­lent­ke­zőt.” Azt pe­dig csak rend­kí­vül hal­kan mer­jük fel­vet­ni, hogy nem fel­tét­le­nül ta­po­ga­tó­zunk jófelé ak­kor, ha úgy gon­dol­juk: az a szín­ház jö­vő­je, ha Arturo Uit Fidesz–MPSZ fel­irat előtt je­le­nít­jük meg a szín­pa­don, sű­rűn vazzegolunk, Fa­ze­kas Ró­bert­nek öl­töz­ve ad­juk Ró­me­ót: Tadeusz Kan­tor is csak em­ber­ből volt, meg is halt. És nem min­dig a nagy da­rab a jó da­rab: Remenyik Zsig­mond Atyai ház cí­mű da­rab­ja (eg­ri Gár­do­nyi Gé­za Szín­ház, 1994, fő­sze­rep­lő: Szi­ki Kár­oly) úgy lop­ta be ma­gát a szí­vünk­be an­nak ide­jén, hogy huss, és már bent is volt. És lát­tunk na­gyon jó és me­leg szín­há­zi es­té­ket Nagy­vá­ra­don meg Ma­ros­vá­sár­he­lyen meg a Gyu­lai Vár­szín­ház­ban kardozós-romantikus da­ra­bo­kat: el is ron­tot­tak ve­lük min­ket egy élet­re. Egy­szó­val: kon­zer­va­tív­nak len­ni és szín­ház­ba jár­ni min­den­na­pos nép­sza­va­zás. Két­szer is jeee.