Az egyik tör­té­ne­tünk min­den­kép­pen a meg­szál­ló­ké, akik – je­len eset­ben a szov­jet Vö­rös Had­se­reg ide­ig­le­ne­sen ha­zán­kat lő­tér­nek hasz­ná­ló ré­sze – nem ér­nek rá egy or­szá­got szak­sze­rű­en igaz­gat­ni. De igé­nye­ik ter­mé­sze­te­sen van­nak. És amúgy is sok­kal ele­gán­sabb egy he­lyi kor­mány, te­hát csi­nál­ni kell egyet, amely­nek le­ad­hat­ják az igé­nye­i­ket, men­­nyi vá­gó­mar­ha és hány fő „malen-kij ro­bot” kell ép­pen. És ak­kor nem őket utál­ják, ha­nem a ha­ta­lom he­lyi képviselőit…
A má­sik tör­té­ne­tünk a ha­zai kom­mu­nis­ták me­sé­je, és ami eb­ből ránk néz­ve ér­de­kes (ta­nul­sá­gos), te­hát ho­gyan kezd­ték meg a ha­ta­lom fe­lé ve­ze­tő út­ju­kat, mi volt az, amit már ek­kor – per­sze szov­jet se­gít­ség­gel – ki­sa­já­tí­tot­tak ma­guk­nak és meg­tar­tot­tak mind­vé­gig/má­ig.
Ha ezek­ből in­du­lunk ki, ak­kor ter­mé­sze­te­sen utál­hat­juk ezt az egé­szet épp­úgy, mint a szo­ci­a­liz­mus­nak ne­ve­zett szőr­gom­bó­cot, amely 15 év el­tel­té­vel sem tud le­csúsz­ni a tor­kun­kon, mégsem le­szünk oko­sab­bak.
De ne le­gyünk en­­nyi­re szi­go­rú­ak. Mert a har­ma­dik tör­té­ne­tet még akár a sa­já­tunk­nak is érez­het­jük – még ha ezer seb­ből vér­zik is igaz­sá­ga –, hi­szen az élet­nek men­nie kell to­vább, és va­la­ki­nek vál­lal­nia kell az át­me­ne­ti kor­mány­zást is, ami azért a lé­te­ző leg­ros­­szabb, mert bár­mi is kö­vet­kez­zen utá­na, csak a hi­bái lát­sza­nak majd. A kor­tár­sak nem tá­mo­gat­ják, mert ele­ve vesz­tes ügy, te­hát jobb tá­vo­lod­ni a sül­­lye­dő ha­jó­tól (vö. be­szív az ör­vény), az utó­kor csak át­koz­za, mert nem volt olyan ka­ra­kán, mint ami­lyen­nek len­nie kel­lett volna… Hja. Az utó­kor, amely ál­ta­lá­ban „csak­” a kö­rül­mé­nyek­ről fe­led­ke­zik meg.
Per­sze sok­kal jobb a „kon­szo­li­dá­ció po­li­ti­ku­sá­nak” len­ni, mint „lö­vet­ni” (szi­go­rú­an át­vitt ér­te­lem­ben!), de né­ha azt is kell (itt még szi­go­rúb­ban el­vi ér­te­lem­ben!), mert kü­lön­ben nincs ki­bon­ta­ko­zás.
De kezd­jük az ele­jén. 1944 no­vem­be­ré­re a szov­je­tek­nek már szük­sé­gük volt egy olyan ma­gyar kor­mány­fé­lé­re, ame­lyet fel tud­tak mu­tat­ni. Egy­részt a vi­lág­nak. A szö­vet­sé­ge­sek­nek meg azt akar­ták bi­zo­nyí­ta­ni, hogy itt kon­szo­li­dá­ció van, és nem akar­nak „szovjetizálni”. Az el­len­ség­nek pe­dig azt, hogy ők de­mok­ra­ti­ku­sab­bak ná­luk. Az or­szá­got ép­pen két rész­re vág­ta a front, a szov­jet meg­szál­lás alat­ti rész­nek azért kel­lett ezt meg­mu­tat­ni, hogy lás­sák, nem pusz­ta meg­szál­lás lesz itt az élet, a má­sik tér­fé­len lé­vők­nek pe­dig fel kel­lett mu­tat­ni az al­ter­na­tí­vát, aho­va át le­het áll­ni, aho­va le­het iga­zod­ni. Azt még­sem ja­va­sol­hat­ták a még a né­me­tek mel­lett ál­ló ka­to­nák­nak, hogy gyer­tek ide ha­di­fo­goly­nak, bár va­ló­já­ban ezt tör­tént a „de­zer­tő­rök­kel”.
Az új vég­re­haj­tó ha­ta­lom lét­re­ho­zá­sá­hoz per­sze va­la­mi­fé­le nem­zetgyű­lés­re is szük­ség volt, de mi­vel vá­lasz­tá­so­kat nem le­he­tett tar­ta­ni – egyes pár­tok ké­sőbb sem akar­tak na­gyon –, hát fel­ál­lí­tot­ták a Ma­gyar Nem­ze­ti Füg­get­len­sé­gi Fron­tot, Sze­ge­den. For­má­li­san az­tán ez a „szerv” kér­te az ide­ig­le­nes ál­lam­szer­vek fel­ál­lí­tá­sát. Bár Gerő Er­nő­nek nem lett vol­na el­le­né­re, hogy Sze­ge­den hoz­zák lét­re az új nem­zet­gyű­lést (mi­nél előbb, an­nál jobb), gyor­san fel­vi­lá­go­sí­tot­ták a kön­­nyen tév­út­ra vi­he­tő tör­té­nel­mi ana­ló­gi­á­ra (ti. Hor­thy is on­nan indult…). Ek­kor ke­rült szó­ba Deb­re­cen, amely már csak azért is jobb­nak tűnt, mert már lá­tott egy trón­fosz­tást, és az még­is egy for­ra­dal­mi tett volt…
A szov­je­tek biz­to­sí­tot­ták a jár­mű­ve­ket, az MNFF párt­po­li­ti­ku­sai az in­for­má­ci­ót, a he­lyi la­kos­ság­nak már csak an­­nyi dol­ga ma­radt, hogy ahol igényt tar­tot­tak sze­rep­lé­sük­re, egy rög­tön­zött nép­gyű­lé­sen, köz­fel­ki­ál­tás­sal „meg­vá­lassza” kép­vi­se­lő­jét. De az Ide­ig­le­nes Nem­zet­gyű­lés ké­sőb­bi el­nö­ke – évek táv­la­tá­ból, és per­sze egy kon­cep­ci­ós per ár­nyé­ká­ban úgy em­lé­ke­zett vis­­sza, hogy őt haj­nal­ban rán­gat­ták ki a „fel­sza­ba­dí­tók” az ágy­ból, hogy ugyan men­ne már a szov­jet vá­ros­pa­rancs­nok­hoz. Hoz­zá lé­vén szok­va, hogy ilyen­kor is nor­má­li­san fel­öl­töz­zön, egye­dül ő állt öl­töny­ben, nyak­ken­dő­sen a tiszt elé, míg tár­sai mind pi­zsa­má­ban, há­zi­ka­bát­ban va­cog­tak. Rög­tön ő lett Mis­kolc kép­vi­se­lő­je Debrecenben…
Ta­lán kár is mon­da­ni, ter­mé­sze­te­sen a kom­mu­nis­ta kép­vi­se­lők frak­ci­ó­ja lett a leg­né­pe­sebb, majd’ 40%-os, a kis­gaz­dák 26%-ot, a szo­ci­ál­de­mok­ra­ták 19%-ot „sze­rez­tek”, szó sze­rint, a párt­kö­zi egyez­ke­dé­sek so­rán. Bár Gerő ezt az arányt – Rá­ko­si­nak je­lent­ve – kis túl­zás­nak tar­tot­ta, de va­ló­já­ban még ez sem volt ne­kik elég. Mert a Nem­zet­gyű­lés csu­pán két na­pig ülé­se­zett ek­kor (ké­sőbb sem vit­ték túl­zás­ba), majd meg­vá­lasz­tot­ta az Ide­ig­le­nes Nem­ze­ti Kor­mány tag­ja­it – aki­ket jó­val előbb már Moszk­vá­ban ki­je­löl­tek –, vá­lasz­tott egy Po­li­ti­kai Bi­zott­sá­got – va­ló­já­ban a pár­tok pa­ri­tá­sa alap­ján –, és el­fo­gad­va a fegy­ver­szü­ne­tet és a föl­osz­tá­si tör­vényt, szét­szé­ledt.
A ko­a­lí­ci­ós ala­pon lét­re­ho­zott szer­vek­ben egyéb­ként a hi­va­ta­lo­san meg­ál­la­pí­tott párt-ará­nyo­kat még to­vább mó­do­sí­tot­ta egy-két kriptokommunista je­len­lé­te, mint pl. Er­dei Fe­renc, pa­pí­ron Pa­raszt­pár­ti, va­ló­já­ban kom­mu­nis­ta bel­ügy­mi­nisz­ter, aki­nek dics­te­len mű­kö­dé­sét olyan ese­mé­nyek jel­zik, mint az ÁVH előd­szer­vé­nek fel­ál­lí­tá­sa (Pé­ter Gá­bor ve­ze­té­sé­vel), vagy a ha­zai né­me­tek ki­te­le­pí­té­se (amely időn­ként s he­lyen­ként úgy ment, hogy a né­met ne­vű­e­ket (!) vit­ték el, füg­get­le­nül tény­le­ges nem­ze­ti­sé­gük­től, vagy anya­nyelv­ük­től).
De leg­alább van kor­mány, gon­dol­hat­nánk. Azon­ban a meg­szállt or­szág­ban min­den ha­ta­lom a meg­szál­lóé, amely ter­mé­sze­te­sen élt is ez­zel, az el­mé­let­ben szö­vet­sé­ges El­len­őr­ző Bi­zott­ság ré­vén. És ez­zel el­kez­dő­dött egy re­mény­te­len ver­seny­fu­tás. Min­den po­li­ti­kai erő – a kom­mu­nis­ták is – a bé­ke­szer­ző­dés alá­írá­sá­nak ide­jé­re akart tisz­ta hely­ze­tet te­rem­te­ni ön­ma­ga szá­má­ra. A jobb­ol­da­lon ál­lók tisz­tá­ban vol­tak az­zal, hogy a szov­je­tek ki­ket tá­mo­gat­nak, te­hát bi­zo­nyos prob­lé­mák elo­dá­zá­sát tar­tot­ták jó meg­ol­dás­nak. A kom­mu­nis­ták szin­tén ak­kor­ra akar­tak tel­jes bir­to­ká­ba ke­rül­ni a ha­ta­lom­nak, ne­hogy vé­let­le­nül hi­ba csús­­szon a szá­mí­tá­suk­ba.
A SZEB en­ge­dé­lye nél­kül sem­mi nem tör­tén­he­tett, po­li­ti­kai pár­tot sem le­he­tett lét­re­hoz­ni, de új­sá­got sem le­he­tett ki­ad­ni nél­kü­lük. Csak egy pél­da a saj­tó kap­csán: még ha el­vi­leg en­ge­dé­lyez­ték is egy saj­tó­ter­mék meg­je­le­né­sét, ak­kor is ők ren­del­kez­tek a pa­pír-el­osz­tás fe­lett, így ter­mé­sze­te­sen so­ha nem ad­tak ele­gen­dőt a nem kom­mu­nis­ta la­pok­nak, szer­ve­ze­tek­nek. Ugyan­így a SZEB en­ge­dé­lyez­te – leg­alább a me­net­rend­sze­rű vas­út­for­ga­lom rész­le­ges meg­in­du­lá­sa előtt – a köz­le­ke­dé­si esz­kö­zök hasz­ná­la­tát, te­hát azok a pár­tok, ame­lyek ilyet igény­be ve­het­tek – vagy kap­tak – szer­ve­zés­ben jó­val a töb­bi­ek elé tud­tak vágni…
A köz­igaz­ga­tás hely­re­ál­lí­tá­sa so­rán rög­tön meg­kez­dő­dött a po­li­ti­kai macs­ka-egér já­ték. A tiszt­vi­se­lők­nek iga­zo­ló bi­zott­ság előtt kel­lett bi­zo­nyí­ta­ni­uk de­mok­ra­ti­kus gon­dol­ko­dá­su­kat és azt, hogy 1939 után „nem sér­tet­ték a nép ér­de­két”. Csu­pa „gu­mi­fo­ga­lom”, csu­pa de­fi­ni­á­lat­lan kri­té­ri­um. A bi­zott­sá­gok, ame­lyek az iga­zo­lá­so­kat vé­gez­ték, csu­pán 2-3%-ot bo­csá­tot­tak el ek­ko­ri­ban, de a ren­ge­teg el­me­ne­kült tiszt­vi­se­lő he­lyé­re be­lé­pők szá­ma mi­att sok­kal na­gyobb volt a vál­to­zás ará­nya. Rá­ko­si­nak egyéb­ként még ez sem volt elég, 1946 ta­va­szán már a B-listázással szór­ták meg új­ra a köz­tiszt­vi­se­lői kart, majd 1949-ben a ta­nács­rend­szer be­ve­ze­té­sé­vel egy újabb hul­lám­ban tisz­to­gat­tak.
A rend­őr­ség kö­te­lé­ké­ben en­nél sok­kal erő­tel­je­sebb volt a kom­mu­nis­ta le­tá­ma­dás. Va­ló­já­ban párt­rend­őr­sé­get ala­kí­tot­tak ki, to­tá­lis kom­mu­nis­ta túl­súly­­lyal, és nem csak a po­li­ti­kai osz­tá­lyo­kon. Haj­la­mo­sak va­gyunk csak Pé­ter Gá­bor­ra és csa­pa­tá­ra kon­cent­rál­ni, meg­fe­led­kez­ve olyan fon­tos nyo­mo­zó-cso­por­tok­ról, mint a Gaz­da­sá­gi Ren­dé­sze­ti Osz­tály. Pe­dig az utób­bi – fő­leg az inf­lá­ci­ós idők­ben – már igen ko­moly erőt je­len­tett a tár­sa­da­lom el­len, hi­szen egy kis fe­ke­té­zé­sért, be nem je­len­tett ara­nyért si­mán in­ter­nál­hat­ták és in­ter­nál­ták is az em­be­re­ket.
Ha már itt tar­tunk, ma­ga az in­ter­ná­lás is ek­kor kez­dett tö­meg­mé­re­te­ket öl­te­ni. Kezd­ve a ki­te­le­pí­te­ni szán­dé­ko­zott svá­bok­kal, a bu­da­pes­ti pros­ti­tu­ál­tak­kal meg min­den­ki­vel, aki ép­pen eszük­be ju­tott. Tö­me­ges mé­re­tek, és az osz­tály-szem­pont tel­jes fi­gyel­men kí­vül ha­gyá­sa. Mert nem igaz az a köz­vé­le­ke­dés, hogy a kom­mu­nis­ta re­zsi­mek osz­tály ala­pon al­kal­maz­ták az el­nyo­mó ap­pa­rá­tu­su­kat. Az in­ter­ná­lás mód­ja, a ren­del­ke­zés­re ál­ló szá­mok jel­zik, hogy ez egy to­tá­lis há­bo­rút je­len­tett a tár­sa­da­lom egé­sze el­len. A mun­ká­sok, a pa­rasz­tok (nem csak a ku­lá­kok!) és min­den dol­go­zó em­ber el­len egy­for­mán. Min­den­ki oda­ke­rült, aki szem­ben állt, és mi­vel a ma­gyar tár­sa­da­lom túl­nyo­mó több­sé­ge el­uta­sí­tot­ta a kom­mu­nis­tá­kat, a túl­nyo­mó több­ség ke­rült oda.
Vis­­sza­tér­ve az Ide­ig­le­nes Kor­mány­hoz, min­den olyan je­len­ség, amely a de­mok­rá­cia el­len hat, min­den olyan dön­tés, amely a de­mok­rá­cia lét­re­jöt­tét és ki­ala­ku­lá­sát meg­aka­dá­lyoz­ta, en­nek a „kor­mány­nak” az ide­jén el­kez­dő­dött. Szü­le­té­se, mint lát­hat­tuk, tel­je­sen nél­kü­löz­te az al­kot­má­nyos­sá­got. És ha ez ma­gya­ráz­ha­tó volt is 1944 no­vem­ber–de­cem­be­ré­ben a kö­rül­mé­nyek­kel, az már vég­képp nem véd­he­tő, hogy 1945 no­vem­be­ré­ig vár­ni kel­lett a vá­lasz­tá­sok­kal. Ez ki­zá­ró­lag a kom­mu­nis­ták­nak volt jó, akik egé­szen ad­dig azt ha­zud­hat­tak tá­mo­ga­tott­sá­guk mér­té­ké­ről, amit akar­tak. De a vá­lasz­tá­sok után már a té­nyek­kel kel­lett szem­be­száll­ni­uk.