Tizenöt másodperc hírnév • A tévéből jött emberek
XXI. századi ikonok: sztárvilág Magyarországon (2005. január) Sztárok mindig is voltak, mindig is lesznek. A legszembetűnőbb viszont, magától értetődően, a jelenkor sztárvilága – valahogy nehéz elhinnünk, hogy volt még egy olyan kor, amelyet ennyire meghatározott volna az, hogy napról napra új és új idegeneket fegyverzünk föl a családtagoknak járó figyelemmel, érdeklődéssel és… sajátos törődéssel. Törődés A sajátos törődés ebben az esetben pénzt jelent. A pénzt emelt díjas sms-ek, sztármagazinok, lemezek, fitneszkazetta, a sztár által reklámozott narancslé megvásárlásával szurkoljuk le. Ez pénz, ami elindul. (Töredéke sem érkezik a címzetthez, de erről majd később.) Sztárokkal való törődésünket kifejezhetjük egyszerű tévénézéssel ez az AGB Hungary, majd a hirdetők segédletével – szintén pénzzé alakul át, amely ugyanúgy a rendszerbe kerül. Hogyha azt hisszük, hogy ebben az esetben a mi oldalunkon nem mutatkozik anyagi kiadás, akkor tévedünk: a hirdetők ugyanis nem szeretetből hirdetnek… Ördögi kör, erre szokás mondani – viszont olyannyira szokás, hogy ennek taglalásától el is tekintünk, és fókuszáltabb tárgyunknak inkább magukat a sztárokat, típusaikat, a sztárcsinálási intézmények fajait választjuk, mintsem magát a gépezetet. A cél emitt csak annyi volt, hogy bemutassuk: a sztárok szakaszai ugyan a körforgásnak, de csak összességében, és nem egyenként pillérei a rendszernek. Olyan, emelt díjas sms-telefonszámok halmaza csupán, amelyekhez arcokat rendel a média. Tamagocsifigurák, amelyeket etetni kell, egy-egy általuk reklámozott szolgáltatás igénybevételével, egy-egy újság, könyv elolvasásával, tévéműsor megtekintésével – de élettartamuk már a közgáz másodévében megtanulható marketingképletek segítségével kiszámítható.
Rövid történet A Sulinet honlapján Hemrik László ír a sztárkultuszról. Jézus Krisztus szupersztár címmel ellátott vezérgondolatával, miszerint, természetesen sokszoros áttétellel ugyan, de az első per. def. sztár maga Jézus volt – lényegében nem vitatkoznánk, bár nem biztos, hogy helyes (a sztárvilág által leginkább megcélzott) tinédzsereket efféle felütésekkel gyomrozni. Ezek a gyerekek már nem nagyon láthatták a kereskedelmi tévék előtti Magyarországot – egész egyszerűen vitatható pedagógia egy ilyen megállapítás a helyzet részletesebb, árnyaltabb ismerete nélkül, egyrészt. Másrészt a sztár fogalma, az utóbbi évek burjánzása miatt, olyanynyira inflálódott, hogy nehéz egy ilyen megállapítást a blaszfémia gyanúja nélkül tenni – tény, hogy a szerző maga is megkísérli kiverni a jelzőkarókat. Nem eretnek gondolat a történelemben keresni figurákat, akikre ráillik ez a megnevezés. Elég csak lecsupaszítani a ma ismert sztárfogalmat: a sztársághoz, egy ideje tudjuk, szakma, szakterület, tehetség nem föltétlenül szükséges, kell viszont, hogy szóhasználatában, vérmérsékletében, műveltségében indíttatásában, céljaiban, öltözködésében (stb.) valamely (horizontális, vertikális vagy akármilyen alapon szerveződő vagy akár még meg sem szerveződött!) társadalmi bázis magára vagy elképzelt magára ismerjen. Ha a történelmet nézzük, rengeteg, ennek a definícónak többé-kevésbé megfelelő személyiséggel találkozunk – szinte az egyetlen feltétel az, hogy tömegek állnak mögötte. Vallásmegújítók, népfelkelések vezérei, már életükben elismert filozófusok – mind-mind sztárok voltak a maguk módján. A maihoz inkább hasonlító sztárfogalom akkor kezdhetett kialakulni, amikor a technika fejlődése következtében az (akkor még, mai tudással csupán úgynevezettnek mondható) média nagyobb sebességre kapcsolt. Elég csupán a gőzmozdony feltalálására (1817) gondolnunk. A vonat nemcsak árucikkeket, utasokat vitt egyik helyről a másikra, de mivel a hírek is gyorsabban terjedtek általa, a világ megtette az első lépést a médiaglobalizáció felé. Hollywood az első világháború alatt, a frontokon keletkezett felvételekből, az azokon egy-egy pillanatra megjelenő emberek, hősök hátországbeli népszerűségéből következtethette ki, hogy nem elég a jó cím, a jó történet, a jó megvalósítás, és nem elég a jó színészi játék sem – a mo-zinézőknek talán filmek, de a népnek: sztárok kellenek. Amit akkor és ahogy kitaláltak, fő vonalakban azóta sem változott.
Nálunk viszont igen Magyarországon 1997-tel új időszámítás kezdődött, már ami tárgyunkat illeti. A kereskedelmi televíziók pályára állásával valóságos sztárkeltetők kezdték meg munkájukat, amelyek a nyugati és a környező országok kereskedelmi adóinak tapasztalatait is felhasználták (régiónkban több állam nálunk évekkel korábban adta ki a frekvenciaengedélyeket). Az első években a hagyományosnak mondott találunkvala-kit-betesszükkvízbe-elv érvényesült – ez az időszak még nem borította fel az ún. sztárhierarchiát. Minden sztár, talán mondható így, szekunder sztár volt, mert primér módon sportoló, színész, zenész, riporter, műsorvezető. Aztán 2002-ben a tévék elővették a nyulat kalapból. A nyúl fehér volt, nagy és testvér. A Big Brother című műsorfolyam holland licensze, miután bejárta az egész világot, megérkezett Magyarországra. Ennek a műsornak az alapvető szellemi igénye maga az asztalbontás volt. Felejtsük el, hogy a sztár csak másodsorban sztár, és ültessük a gyakorlatba Andy Warhol elvét: valóban adjuk meg mindenkinek a tizenöt percet. A show-kban (közben jelentkezett a konkurens csatorna műsora is, amely egyébként, magyar licenszként sikeres volt Horvátországban is) archetípusok küzdöttek egymással, archetípus győzedelmeskedett. Az archetípus (parasztmadonna) megtestesítőjének élete azóta darabokra hullott, a hölgy egyik pszichiátertől jár a másikig. A többi szereplő, néhány haknira vagy barkácsműsorra való hagyatékkal együtt szintén eltűnt a sülylyesztőben. Néhányan olykor-olykor még felbukkannak, nem feltétlenül a népszerűbb, hanem sokkal inkább a Magyarországon általánosabban elterjedt archetípusok arcemberei (nagy különbség!). A Big Brother és kistestvérei óta országunkban művész megszólítás jár egy egylemezes fiúcsapat balról a második tagjának, színésznőként mutatkozik be egy szappanopera-sorozat ejtett tinisztárja, és még az is megesett, hogy egy primér módon humorista, elvileg értelmiségi hetihetes-szereplő kiejtett a száján egy ilyen mondatot: „Milyen író az? Mennyibe fogynak a könyvei? Az enyém huszonötezerbe!” – miután az illető szerző kritizálta a műsort a legnagyobb példányszámú irodalmi hetilap hasábjain. Az azelőtt is sztár – ma is sztár sztárok soraiban is szörnyű kór dühöng. A Nemzeti Színház szerződéses színésze, az egyik legnagyobb tehetségnek tartott Stohl András egy átverőműsorban rezzenéstelen arccal hazudik orbitálisat majd egy telefoncég megrendezett hakniján, a szervezők kérésére, egy új telefonért cserébe kalapáccsal veri szét a felesége készülékét. Az Index (és még más orgánumok) Az 50 Legirritálóbb Magyar című szavazásához Verebes István, kifejezetten és nem véletlenül neves színházi rendező a következőképpen szólt hozzá: „az index lassan elszégyellhetné már magát mindenre kiterjedő vacak és igénytelen nyegleségéért / vagy ha nem, tegye föl szerkesztőinek nevét is a szavazólistára / illetve mégse, mert fölösleges / a kutya sem ismeri őket”. Ja, hogy valaki valamit nem ért? Hogyan lehet egy színházi rendező vezérlő csillaga az ismertség? Hát ezt teszi a sztárvilág. A megvalósult sztár Ha már az archetípusok teszik sztárrá a sztárt, rajzoljuk meg a sztár archetípusát. Kezdőként huszonéves, szép példány. Haladóként (pályaváltóként) max. ötvenes, és nem sokat beszél arról a tevékenységről, amiben eredetileg híres lett. A fogai épek (nem föltétlenül kell: félmillió forint elenyésző tétel a sztárcsinálóknál). Új szó, bevállalós. A hirdetők a vidámságot ajánlják termékeiken keresztül. A sztár tehát mindig vidám, nem omlik össze. Ha mégis, az, bár egy időre megint érdekessé teszi, többé nem jó reklámhordozó, napjai meg vannak számlálva. Véleménye píszí. Simul. Nincs véleménye, hacsak nem az a szerepe, hogy meglepő véleményei legyenek. Ez a kezdő sztár beugrója. A beérkezett sztárnak: mindenről legyen véleménye. Értsen a borokhoz, a főzéshez, festményekhez, a csipkeveréshez, mondja sokszor azt, hogy wellness, az átlagembernél meghittebben töltse a karácsonyt (öt éven belül fenyőünnepet) és tartson lovakat. Legyen véleménye a rászorultakról, sajnálja őket. (Érdekes volt valamelyik valóság-show-ban az SZDSZ-es pártzenekar Pa-Dö-Dő szereplése. Falusi Mariann a cigányviccekről és az előítéletekről tartott húszperces, összevont szemöldökű expozét szomorú paciszemekkel – nem gondolván arra, hogy a rendszerváltozás hajnalán ők maguk is meglovagolták az előítéletek kínálta népszerűséget: „Bye-bye Szása, rossz voltál velem, elmentél és azóta az órám keresem”; ill. „…a vodkát nyelem”. Kérdezhetnénk: miért, az oroszok rosszul bánnak a nőkkel, órákat lopnak és sok vodkát isznak?) Lakberendezővel rendeztessen. Vagy: NE használjon lakberendezőt, hanem önmagát valósítsa meg a falak között.
Kettéosztott sztárvilág I. Ne ragadjunk le a valóságshow-k sztárjainál, azok majd csak úgy elmúlnak. Ők ezekben a zárt légterű műsorokban születnek, és az utcán múlnak el. Ezen adóknak vannak (ideig-óráig) maradandó sztárjai is: egy-egy híradós műsorvezető például. Viszont általános jelenség, hogy a két fő kereskedelmi tévé kettéosztja a sztárvilágot. Vannak a „mi sztárjaink” és vannak az „övéik”. Az egyik tévé évösszefoglalójából, amelyben az elmúlt év „sztárcsecsemőit” vették sorra, természetesen kihagyták a konkurens adó híradósműsorvezető-párjának tavaly született gyermekét. Egyszerű működés ez: az egyszerű említés is erősíti a kultuszt, és hát „azokat” ne erősítsük. Még akkor se, ha a házaspár egyik tagja történetesen évekig vezette a mi híradónkat is… Amikor az egyik valóságshow-szereplő átigazolt a másik tévéhez, az előző kenyéradónál már nem számított sztárnak, így a régi valóságshow emlékműsorára sem hívták meg. Ellenfél lett. Még megkérdőjelezhetetlen fontosságú, az egész nép által sztárnak tartott személyek is feketelistára kerülnek az egyik adónál, amint szerződést kötnek a másikkal. A pályafutása alatt (a világ sportéletében egyedülálló módon) valamennyi címet elnyerő Kovács István neve például még utalásképpen sem hangzik el a konkurens adó bokszműsoraiban.
Kettéosztott sztárvilág II. Természetesen a politika is kreálja a maga sztárjait. Mivel a sztárok világa a médián keresztül működik, a hazai médiában pedig sajátos (talán sajátosan magyar) helyzet uralkodik, ez érdekes, ha a hazai politikai sztárok világát vizsgáljuk. A médiában tapasztalható baloldali túlsúly következtében a baloldali sztárok általánosabb, „össznépi” sztárok, és a jobboldali szavazók sem utasítják el őket (csak a legkirívóbb, a valahova leglátványosabban beállt sztárokat – de ezek a pártművész-, pártújságíró-sztárok ettől még össznépiként viselkednek). Javarészt ők uralják a kereskedelmi tévék reggeli műsorait, vetélkedőit sztárvendégként, és eredeti tevékenységük egyre inkább háttérbe szorul (vagy tudja valaki, mikor jelent meg a legutóbbi Pa-Dö-Dő-lemez?). A jobboldali sztárok marginálisabb tényezők a hazai sztárvilágban. Természetesen itt is szép számmal vannak elhanyagolható tehetségű, ebből a „szűkebb merítésből” is okosan profitáló személyek, a jobboldali sztárok mégsem elsősorban sztárokként jelennek meg, és talán az eredeti szándék (valahol csak kitalálták valakik, hogy ez meg ez jön erre meg erre a rendezvényre, szerepel ebben meg ebben az újságban) is ez volt. A baloldali médiatúlsúly következtében frusztrált jobboldal kevés sztárt tud felmutatni, de azok nagy része nem alanyi jogon szerepel a közéletben. Észre lehet venni, hogy egy, a jobboldallal szimpatizáló sportoló, színész, zenész karakterében mindig a sportoló-ság, a színész-ség és a zenész-ség dominál inkább, mint sztársága vagy akár jobboldalisága. (Természetesen a baloldali média érdeke éppen ennek ellenkezője, hogy ti. ezek az emberek elsősorban jobboldaliként jelenjenek meg, és szakmai múltjukról kevesebb szó essen – tanulságos volt 2002 tavaszán a Kovács Istvánt szinte politikusként beállító, Gyárfás Tamás által készített interjú a Nap-keltében.)
Ahonnan baj Persze nem kötelező részt venni a játékban. Semmi szomorú juhászgyulás nincs a dologban, de ítélni valóban az idő fog. Hogy a társadalom többségének az a 15 perc sem adatik meg – nem biztos, hogy sajnálandó. Mennyi-mennyi pszichiáternél eltöltött óra, neki leszurkolt pénz, menynyi idegen ember lihegő érintése – sok kellemetlenséget megspórol, aki csak a dolgát teszi. A sztárok 90%-ának három évvel a 15 perc után már nincsen semmije, se pénze, se ismertsége, se hídja az előző élethez. Tehát mehet mindez nélkülünk. Ahonnan viszont mégis közügy, mindenkit érintő közügy lesz, az a pont már itt van, a szemünk előtt. A hirdetők fogyasztói bázisának növelése érdekében ugyanis egyre agresszívabban szólíttatnak meg a tizenévesek. Betagozódnak a médiatársadalomba, és leülnek tévét nézni. Ma már minden nap látható valamelyik kereskedelmi adónkon fedetlen női felsőtest este fél nyolc előtt – ami természetesen szép dolog, de elkeserítő tény, ha arra gondolunk, hogy gyermekeink ilyen médiakörnyezetben kénytelenek szocializálódni. Az új év első napjaiban, mindjárt a fél hetes híradó után az egyik adón bemutattak egy huszonegykét éves lányt (persze félpucéran), aki nyíltan vállalta, hogy a hazai pornósztárok általános, kereskedelmi tévékben folyó sztárolásának (Michelle Wild pl. egy női lapban már szerelmi tanácsokat is ad, és elítéli a prostitúciót…) hatására kezdett pornófilmeket forgatni. A felkonferáló szöveget (amelyben ez a megállapítás hangzott el), inkább csillogó szemmel, mint rosszallással mondta el a műsorvezető. De vannak még érdekesebb dolgok is: egy tinédzser, ha óvatlanul este hét körül néz tévét, már abban is szakértő, hogy milyen zöldséget kell fogyasztani ahhoz, hogy jó ízű legyen az ember ondója. Persze ez inkább médiakérdés, mint a sztárokhoz köthető jelenség, azonban fontos rákérdezni, hogy ha a sztár a sztárt felvezető termék trójai falova (ez a legfontosabb elve a sztárcsinálásnak már Charlie Chaplin óta), akkor nemhogy tehetségtelen senkik, de pornószínésznők, jogerősen elítélt bűnözők össznépi és megkérdőjelezhetetlen sztársága révén mi minden kerül be látensen a felnövekvő gyermekek – a jövő Magyarországának – tudatába.
|