Tisza István a lovát ugratja • Öt évvel később visszajött
Választási vereség száz éve (2005. január) Melyik magyarországi országgyűlési választás hozta a legmeglepőbb eredményt az elmúlt száz évben? Nos, bármire is gondolt a kedves olvasó, a helyes válasz: az 1905-ös. Éppen száz esztendeje, 1905. január 26-án kezdődtek meg az előrehozott parlamenti választások, melyeken a harminc éve (!) kormányzó Szabadelvű Párt elveszítette többségét. A 413 fős képviselőházban csak 159 képviselői helyet szerzett, míg a szövetkezett ellenzék legerősebb pártja, a Függetlenségi és 48-as Párt egymagában 166 mandátumhoz jutott. Soha korábban nem történt meg a magyar parlamentarizmus történetében, hogy a kormánypárt vereséget szenvedjen a választásokon, és 1905 után is 1990-ig kellett várni, hogy ez ismét bekövetkezzék. Mi okozta ezt a szenzációszámba menő eredményt? Mi okozta, hogy a korszak legtehetségesebb politikusa, gróf Tisza István nem tudta megtartani a miniszterelnökséget? Tisza egész életében az 1867-es kiegyezés hűséges védelmezője volt. Deák Ferenc gondolatvilágának megfelelően ő is meggyőződéssel vallotta, hogy a magyar nemzet legfőbb politikai célja az együttműködés a Habsburg-nagyhatalommal, mert egyedül gyengék vagyunk az orosz cári fenyegetés és az 1848–49-ben egyszer már fellázadt nemzetiségek ellen. Rá vagyunk utalva a Habsburg-birodalom védelmére, mely az öt legerősebb európai nagyhatalom egyike volt. A védelemért cserébe Magyarország ugyan lemondott a teljesen független nemzeti lét lényeges elemeiről (ebbe nem tudtak érzelmi alapon belenyugodni a 48-as függetlenségi ellenzékiek), másfelől viszont beleszólást kaptunk a nagyhatalom irányításába. (Amikor 1997-ben a Magyar Köztáraság NATO-tag lett, hasonló szempontok vezették az ország vezetőit, hiszen a világ legerősebb katonai szövetségének védelme is szuverenitásunk bizonyos feladásával jár együtt.) Vagyis a dualista rendszer önkorlátozást és sok-sok kompromisszumot követelt, de a főbb nemzeti célok szolgálatába lehetett állítani. A leglényegesebb nemzeti célok éppen a 67-es szerkezet és az azt kiegészítő és stabilizáló német szövetség révén érhetők el – vallotta Tisza István. De csak akkor, ha van, aki tudatosan és felelősen erre törekszik, ha az ország vezetői a kormányzást nem csak az ellenfél letiprására, hanem alkotó munkára tudják használni. Tisza István talán minden kortársánál világosabban és korábban ismerte fel a Magyarországra leselkedő veszélyeket. Már 1889-ben felhívta a figyelmet arra, hogy valamikor sor kerül az elkerülhetetlennek ítélt összecsapásra Oroszországgal. „Nekünk készen kell lennünk – mondta ekkor – éspedig békében kell elkészülnünk a háborúra. S ha ez a háború kiüt, azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy az nem gyermekjáték lesz sem a Monarchiára, sem a magyar nemzetre nézve, s igen könnyen fejlődhetik élethalálharccá a magyar nemzetre nézve.” Profetikus megnyilatkozásának megfelelően Tisza mindent megtett, hogy a Monarchia hadseregét a kor színvonalán tarthassák. A közös hadsereg megerősítéséhez és korszerűsítéséhez azonban az alkotmányos előírások szerint szükség volt a magyar parlament hozzájárulásához is. A kiegyezést támogató kormánypárti többség erre természetesen kész is volt, ám az ellenzéki erők csak akkor lettek volna hajlandók a népszerűtlen k. u. k. hadsereg (Haynau és Hentzi „schwarz-gelb” hadseregének egyenes utóda!) megerősítéséhez hozzájárulni, ha Bécs cserébe különböző „nemzeti engedményekhez” hozzájárul. (Ezek a magyar nemzeti szellem és a magyar nyelv megjelenítését célozták a közös hadsereg magyarországi részében, ám a javaslatok nagy része jelentéktelen részletkérdés volt, mint pl. a piros-fehér-zöld színű tiszti kardbojt…) Mivel a hadsereg egységében Ferenc József birodalmának fő oszlopát látta, ehhez nem adta beleegyezését, joggal hivatkozva arra is, hogy ez a politikai szempontból is káros lépés nem következik a kiegyezésből sem. Az ellenzék erre obstrukcióval felelt, és a parlamenti kisebbség hoszszú, nem a tárgyhoz tartozó beszédekkel, az akkori házszabály kiskapuit kihasználó, hosszadalmas név szerinti szavazásokkal a végtelenségig tudta húzni a vitát, és gyakorlatilag megakadályozta a véderő reformját. Ez történt már 1889-ben is, és 1903-ban két kormány is belebukott abba, hogy az ellenzéki kisebbség obstrukciója miatt nem sikerült az ismét benyújtott véderőjavaslatot elvinni a parlamenti szavazásig. 1903 novemberében vállalta el Tisza István a miniszterelnökséget, azzal a szándékkal, hogy a nemzet érdekében szükségesnek ítélt véderőreformot keresztülviszi. Mivel az obstrukció lehetőségének megszüntetése nélkül minden kormány a felelőtlen ellenzéknek lett volna kiszolgáltatva, 1904 októberében a miniszterelnök beterjesztette házszabályreform-tervezetét. A parlamenti kisebbség érezte, hogy ezzel véget érne valós parlamenti támogatottságát túlhaladó hatalma, és elkeseredetten ellenezte a tulajdonképpen elég mérsékelt reformot. Hiába jelentette be Tisza, hogy elérte a magyar honvédtüzérség felállítását, mely az ellenzéki „nemzeti vívmányoknál” ésszerűbb siker volt: az ellenzék nem engedett. Nyilvánvalóvá vált, hogy a régi házszabá- lyokkal nincs esély az obstrukciót megnehezítő reform megszavazására. Tisza István ezért nyíltan vállalta, hogy inkább választja az ország megvédését „a tehetetlenségtől, a tönkrejutástól, az elzülléstől, az erkölcsi bukástól bizonyos mellékes formák megsértésével”. 1904. november 18-án a hírhedt „zsebkendőszavazás” során a parlamenti többség a régi házszabályok megsértésével elfogadta Tisza javaslatait, ami óriási felháborodást és elkeseredést váltott ki a leforrázott ellenzék soraiban. Az ellenzéki pártok alkotmányellenesnek és hazaárulónak bélyegezték a miniszterelnök eljárását, és nem ismerték el a formasértéssel megalkotott új tanácskozási rendszabályokat. Amikor a képviselőház december 13-án következő ülésére készült, ellenzéki képviselők összetörték az országház üléstermének berendezését, s ezzel akadályozták meg, hogy a törvénytelennek mondott új szabályok szerint lehessen ülést tartani. Az eldurvuló vitában Tisza az ország kezébe tette le a döntés jogát, és 1905 elejére országgyűlési választásokat írtak ki. Az ellenzék koalícióba tömörült, és minden eszközt bevetett a kormánypárt legyőzésére. Tisza beszédeit állandóan megzavarták, az ellenzéki sajtó durva támadásokkal és rágalmakkal illette a kormánypárti politikusokat és személy szerint a miniszterelnököt, akit felheccelt tömegek kővel dobáltak vidéki korteskörútja több állomásán. A minden korábbinál piszkosabb és erkölcstelenebb ellenzéki kampány ellenére Tisza mégis bízott abban, hogy a nemzet többsége neki ad igazat, és nem a botrányhősöknek. Tévedett. A Szabadelvű Párt elveszítette parlamenti többségét. Az ország nagyobb része a személyeskedő, demagóg és tudatosan teljesíthetetlen ígéreteket is felvállaló ellenzék mellé állt. Hívei a vereség után természetesen keresték a meglepő kudarc okait. Rámutattak arra, hogy Tiszának rossz volt a sajtóhoz való viszonya: a legnagyobb példányszámú lapok és a mocskolódó bulvársajtó ellene foglalt állást, míg a hozzá közel álló orgánumokat a kormánybérencség bélyegével hiteltelenítették. Tisza nem alkalmazta a választások befolyásolásának hatalmi eszközeit, pedig korábban a kormánypárt sikerét részben ennek is köszönhette. Egyrészt bízott abban, hogy a józan többség felismeri a valós nemzeti érdekeket, és preszszió nélkül is neki ad igazat, másrészt egyéniségétől eleve távol állt a csalás, az alakoskodás, melyet egy ilyen létfontosságú bizalmi kérdésben nem is tartott volna becsületesnek alkalmazni. Tisza veszített, és amint tehette, visszavonult. Az ellenzéki koalíció vezető erejét a Függetlenségi Párt adta, mely nemcsak a kormánnyal, hanem a kiegyezéses rendszerrel, azaz tulajdonképpen az egész alkotmányos berendezkedéssel szemben állt. Ezért csak több mint egyéves súlyos politikai válság, a Fejérváry Géza vezette parlamenten kívüli ún. „darabontkormány” és az ellenzéki koalíció éles küzdelme után kerülhetett sor a választásokon győztes pártszövetség kormányra jutására. Az új kormány felé nagy várakozással fordult a közvélemény. Hamar kiderült azonban, hogy ellenzéki korszakukban tett ígéreteikből szinte semmit sem tudnak megvalósítani. Az ún. koalíciós kormány alatt romlott az ország helyzete külföldi partnereivel szemben és a kormány egyre kevésbé volt képes úrrá lenni a sokasodó gazdasági, társadalmi és politikai válságjeleken. Elmérgesedett a nemzetiségi kérdés, megnőtt Ferenc Ferdinánd, a magyarellenes trónörökös befolyása. Bár mindezekért nem lehetett csak a koalíciós kormányt okolni, mégis óriási volt a csalódás: ahhoz képest, hogy 1906-ban Kossuth fia miniszter lett, egy lépést sem tettek Magyarország függetlensége, de még csak nagyobb önállósága felé sem. Mindennek az oka a kormány hatalomra jutását egyáltalán lehetővé tevő titkos paktum volt, amit a koalíció vezérei aláírtak, de nem nagyon akartak betartani. Ám a kormány pozíciója az udvarral szemben saját hibái és főleg belső ellentétei miatt annyira meggyengült, hogy még az elvileg a paktumban nem szereplő önálló magyar nemzeti bank kérdésében sem értek el sikert, és a kormány 1909-ben szinte végig válságról válságra bukdácsolt. Tisza szinte teljes félrevonultságban töltötte ezeket az éveket. A koalíció kormányra jutásakor pártját feloszlatta, s az 1906-os új választásokon nem is indult. Nem szólalt meg politikai kérdésekben, s a főrendiházban, melynek tagja marad, hosszú éveken át nem szólalt fel. Érezte, hogy az idő neki dolgozik. 1910 elején, a koalíciós kormány sokadik lemondását Ferenc József elfogadta, és ismét a régi 67-es politikusokat kérte fel kormányalakításra. Khuen-Héderváry Károly gróf lett a miniszterelnök, akinek ugyanolyan kisebbségi, jószerével parlamenten kívüli kormánya volt, mint 1905–1906-ban a „darabontkormány”. Az ismét ellenzékbe szorult koalíciósok elővették a régi vádakat a hazaárulásról, de az ország már nem állt melléjük. Kitapasztalták hazug demagógiájukat, és a Tisza István által vezetett új kormánypárt, a Nemzeti Munkapárt a hamarosan kiírt új választásokon nagy győzelmet aratott, a mandátumoknak kb. 58%-át nyerte el. Tisza ugyanis tanult a kudarcokból, és ezúttal sokkal komolyabban vette a kampányt, és választási tanácsadóit is szerencsésebben válogatta meg. Pontosan nem ismert, de óriási összegeket mozgósítottak a kampány céljaira, nem egészen törvényes eszközöket is alkalmazva. De a hatalom birtokában semmilyen pozitív alkotásra nem képes koalícióban csalódott választók valószínűleg e nélkül is Tiszának juttatták volna a sikert. Bár az ellenzék ott folytatta, ahol 1905-ben abbahagyta, Tisza most már eltökéltebb volt: 1912-ben eredményesen vitte végbe a házszabályreformot, mellyel az obstrukciót végleg letörte, és végre megkezdődhetett a nemzeti munka. A Munkapárt 1912 után számtalan fontos törvényt fogadott el. Az első miniszterelnöksége alatt még sokszor helyét kereső Tisza második kormányfősége alatt tudta igazi politikáját megvalósítani, s elsősorban viszszatérése utáni alkotásaival írta be magát a magyar történelembe.
|