A de Gaulle elleni 1962-es merénylet könyvet írt magyar résztvevője ma sem bánja tettét
Pósfától Petit-Clamart-ig (2005. január) Az asztalon könyv, a címe: Meg kell ölni de Gaulle-t. Franciából fordított mű, egy antikommunista magyar katonatiszt vallomása. Aki 1956 után Franciaországba került és francia Algéria feladásáért a tábornok-elnököt árulónak tartó francia csoportokkal alakított ki szoros kapcsolatot. A magyar katonatiszt egyike volt azoknak, aki 1962. augusztus 22-én tüzet nyitottak a köztársasági elnök autójára. A tettéért halálraítélt egykori merénylőt Marton Lajosnak hívják. Lapunknak életéről beszél. – Egy vas megyei faluban, Pósfán születtem; édesapám az első világháborúban kitüntetett altiszt volt, s talán az ő példája nyomán is, mindig katonatiszt akartam lenni – mondja az idén 73 éves Marton Lajos. – Kitüntetéssel érettségizett, szegényparaszti származása miatt „káderlapja” is rendben volt, miért nem az egyik neves budapesti civil egyetemre jelentkezett? – Kőszegen kezdtem a középiskolát, bencés gimnáziumban, amit aztán államosítottak. Otthon vallásos nevelést kaptam, a Mindszentyt elítélő ívet sem voltam hajlandó aláírni az iskolában és viszolyogtam a rendszertől. A középiskola végén azonban nem tudtak belémkötni, mert színjelesen érettségiztem, szerettem a nyelveket, a történelmet, az irodalmat. A katonatiszti hivatás iránti elkötelezettség annyira erős volt bennem, hogy bár a Műegyetemre is mehettem volna, én mindenképpen mundért akartam ölteni, pilóta szerettem volna lenni. De először Pécsre, a gyalogostiszti iskolába osztottak be, azt 1952-ben kitüntetéssel végeztem el. Aztán kerülhettem Szolnokra a Kilián György Repülőiskolába. – Hogyan fért meg az antikommunista neveltetés és a sztálinista néphadsereg vörös-csillagos tányérsapkája? – Az otthoni és gimnáziumi tapasztalataim alapján nyilvánvaló volt, hogy a rendszer két pillérre, a terrorra és a hazugságra épít. Annyira erős volt az elnyomás, úgy gondoltam, hogy ez nem tarthat sokáig. Meggyőződésem, hogy az 1949-ben megalakult NATO, az Egyesült Államok, szóval a szabad világ előbb-utóbb az elnyomott közép-európai népek felszabadítására siet. Úgy tekintettem magam, mint a szabad világ katonája, aki a megfelelő pillanatban majd harcol hazájáért az elnyomóval szemben. Persze, előfordult, hogy lelkesedni, sőt hazudni kellett, de nem léptem be a pártba. – Térjünk vissza Szolnokra… – 1952 őszétől 1955 tavaszáig voltam Szolnokon tancsoport-parancsnokként, az iskola elvégzése után hadnagyi rangot kaptam. Innen kerültem Budapestre, az Országos Légvédelmi és Légierő Parancsnokságra (OLLEP). – Hogyan? – Elképesztő véletlenek sorozatának köszönhetően. Mint később megtudtam, 1955 elején egy amerikai Canberra típusú harcigép többször megsértette a magyar légteret, anélkül, hogy a szovjet vagy magyar légvédelem el tudta volna fogni – ebből óriási ribillió lett, a magyar légierő irányítóját leváltották, a parancsnokságot teljesen átszervezték, az új parancsnok Nádor Ferenc ezredes lett. Parancsom volt, hogy jelentkezzem nála, s mint később kiderült annak is köszönhettem felvételemet, hogy személyi lapomat összekeverték a szintén Szolnokon szolgáló Márton Sándorral, aki párttag volt. De mivel az említett események miatt nagy volt a zűrzavar és szükség volt a német és francia nyelvtudásomra, hát ott marasztaltak, s 1955 májusától az OLLEP-nél szolgáltam. – Mi volt a feladata? – Hadnagyként gyakorlatilag őrnagyi beosztásba kerültem: a Magyar Néphadsereg vadászrepülőkiképzés-tervező és nyilvántartó tisztje voltam. A legtitkosabb aktákba is betekintésem volt, előttem volt a magyar légierő felszereltségének, kiképzési állapotának összes dokumentuma. Vétek lett volna nem kihasználni az alkalmat... – Mire gondolt? – Mint említettem, antikommunista meggyőződésű voltam és csak az alkalomra vártam, hogy ártsak a rendszernek, hogy a gyűlölt megszállók ellen tehessek valamit. Elhatároztam, hogy összegyűjtök a legfontosabb dokumentumokból néhányat és eljuttatom őket a NATO-nak. Hosszas vívódás után úgy döntöttem, hogy az információkat átadom az amerikai követségnek. – De hát Magyarországon, 1955-ben az amerikai követséget jobban őrizték, mint bármi mást! – Mégis megtettem, 1955 augusztusában, szeptemberében 1956 júniusában, összesen háromszor jártam a követségen. Egy konzullal beszéltem – vagy egy konzuli fedésben lévő hírszerzővel –, akinek nyíltam elmondtam, hogy ki vagyok és mit akarok. Az első alkalommal láttam, hogy provokációtól tart, de kértem, hogy juttassa el az anyagokat a NATO-főparancsnokságára. Ezt megígérte, sőt azt is, hogy a megadott időpontban a Szabad Európa Rádió és az Amerika hangja magyar adásában a megadott kódolt üzenetekkel értesítenek az anyagaim sorsáról. Ez nem történt meg. – Hadd kérdezzem meg még egyszer: a Magyar Néphadsereg fontos beosztásban lévő vezérkari tisztje 1955-ben úgy látogathatta meg az „imperialista” nagyhatalom követségét, hogy a haja szála sem görbült? – Ezt én sem értettem akkor, mindennap rettegtem a letartóztatástól. Csak évekkel később tudtam magamnak kirakni a mozaikot. Egy nyugatnémet hírszerző például elmondta, minden, az épületbe belépő emberről fénykép készült. S más jelekből – lakásomon furcsa civilek kérdezősködtek utánam, a bizonyítottan besúgó tiszttárs ajánlott ügyeletcserét, hogy fontos iratokra vigyázzak – nyilvánvalóvá vált: az elhárítás tisztában volt azzal, hogy mit csinálok. Azért nem kapcsoltak le, mert tudni akarták, hogy kik a kapcsolataim, milyen csoportban dolgozom, hátha az egész (vélt) „szervezkedést” felgöngyölíthetik. Valószínűleg a forradalom mentett meg a letartóztatástól, bár annyira féltem, hogy az utolsó követségi látogatásra töltött pisztollyal mentem. – Mi történt a forradalom után? – Életem egyik nagy élménye, hogy akkor a magyar nép fellázadt a zsarnokság ellen és harcolt a szabadságáért. Ott voltam a parlament előtt, amikor Nagy Imre beszélt és le is vágtam a sapkámról a vöröscsillagot. Később a ferihegyi repülőtér biztosításáért feleltem. A forradalom eltiprása után november 19-én első tiszti gyűlésünkön nem voltam hajlandó aláírni a szabadságharcot elítélő nyilatkozatot. Menekülnöm kellett, édesanyámat akkor láttam utoljára. Ausztriából Franciaországba mentem, akkor még ott volt a NATO európai központja. Kihallgattak a francia kémelhárításnál, az SDCE-nél, ahol elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy mit tud a francia hadseregről a Varsói Szerződés. Kapcsolatba kerültem antikommunista, patrióta francia katonatisztekkel. Olyanokkal, akik franciaként és katonaként is szégyellték, hogy a Nyugat nem sietett a fellázadt magyarok segítségére. Sokukkal barátságot kötöttem, úgy döntöttem, hogy Franciaországban maradok, de még mindig bíztam abban, hogy rövid időn belül visszatérhetek Magyarországra. Nem így történt. – Sőt, úgy döntött, hogy aktívan részt vesz a francia politikai életben... – Franciaország forrongott, hiszen Algériát, amely egymillió francia otthona volt, a baloldali kormány éppen át akarta játszani a szovjetbarát arab felkelőknek. Ez a francia hazafiaknak elképzelhetetlen volt, hiszen Algériát Franciaország részének tekintették; úgy véltem, hogy ügyünk közös, hiszen én otthon éppúgy a szovjetek, a kommunizmus ellen harcoltam. Így hát önkéntesnek jelentkeztem a Feltámadás fedőnevű akcióra, amelynek az volt a célja, hogy az akkor megmentőnek tartott de Gaulle tábornok hatalomátvételét katonailag támogassa. 1958. május 29-ére volt kitűzve az akció, amikor ejtőernyős és páncélos egységek elfoglalták volna Párizs stratégiai pontjait; mi, önkéntesek a Városháza melletti rejtekhelyünkön vártunk a parancsra. Az utolsó pillanatban lefújták az akciót, de Gaulle vértelenül került hatalomra, 1958. június 2-án a Parlament megszavazta a teljhatalmat. – Hamarosan csalódott… – Óriásit. De Gaulle azonnal megszegte ígéreteit és alig egy évvel később, 1959. szeptember 16-án már Algéria „önrendelkezéséről” beszélt. Lepaktált a kommunistákkal. – Azonban később a francia választók és Algéria nagy többsége is az önállóság mellett szavazott. – Az embereket megtévesztették, de Gaulle döntése miatt később egymillió embernek kellett elmenekülnie Algériából, a francia oldalon álló arabokat, a harkikat pedig tízezrével mészárolták le. Ezt nem lehet megbocsátani! – Járt valaha Algériában? – Nem. De antikommunista magyar hazafiként és európaiként kötelességemnek tartottam harcolni francia bajtársaim mellett. Amire nem is kellett sokáig várni: 1959. április 4-én a magyar légionista Péntek Róbert összeismertetett Chassin tábornokkal, s rajtuk keresztül nem sokkal ezután bekerültem egy olyan csoportba, amely egy bizonyos akciót készített elő. – Amelyet Charlotte Corday-ről, a nagy francia forradalom egyik népvezérét, Marat-t meggyilkoló fiatal lányról neveztek el. A cél: de Gaulle. – Így van. Fegyvereket szereztünk, kapcsolataink révén feltérképeztük az elnök közlekedési szokásait, terveket készítettünk. A tizenkét tagú csoportban hárman voltunk magyarok: a fiatal Varga László, Sári Gyula és én. Többször lefújt akció után, 1962. augusztus 22-én felálltunk a Párizs-közeli Petit Clamart-nál, a 306-os országút mentén. Tudtuk, hogy arra jön a szerdai minisztertanácsi ülésről vidéki házába utazó de Gaulle. – Mi volt a terv? – A tőlünk kétszáz méterre előrébb álló Bastien-Thiry alezredesnek jeleznie kellett újságjával, amikor feltűnik a közeledő elnöki konvoj – a de Gaulle-t és feleségét szállító kocsi, a biztosító autó és a két rendőr motoros. De akkor szemerkélt az eső, már erősen szürkült, úgyhogy csak az utolsó pillanatban vettük észre a nagy sebességgel, körülbelül száz kilométerrel érkező autókat. Akkor viszont felugattak a fegyverek. – Mit érzett? – Semmit. Nagyon gyorsan történt az egész, néhány másodperc alatt százötven lövéyt adtunk le. A mások által szerzett 11, 43 milliméteres géppisztolyom besült, de előtte így is többször eltaláltuk az elnöki autót. Az események gyorsaságára jellemző, hogy az elnököt biztosító két testőrnek arra sem volt ideje, hogy elsüsse a fegyverét. De Gaulle azonban életben maradt. Sajnos. A helyszínt el tudtuk hagyni, és biztonságban hazaértünk. A kibontakozó hajtóvadászat során egymás után buktak le a kommandó tagjai, engem is elkaptak. Távollétemben halálra ítéltek; végül húsz év börtönt kaptam, de Bastien-Thiry alezredest kivégezték. Több börtönváltást követően 1964 karácsonyán kerültem Ile de Ré börtönébe, ahol együtt raboskodtam magyar társaimmal. – Helyes volt-e magyarként, menekültként beavatkozni a befogadó ország életébe? Nem tartott attól, hogy az elnökük elleni merénylet magyar résztvevői miatt a megváltozik a franciák jó véleménye az ötvenhatos forradalomról? – Engem Franciaország befogadott, kötelességemnek éreztem, hogy segítsem a francia hazafiakat, akik a hazájukért harcoltak, az árulás ellen. A kommunizmusból jöttem, nem akartam Maurice Thorez (a Francia Kommunista Párt akkor főtitkára – a szerk.) Franciaországában élni. – Mikor szabadult? – Az 1968 májusi diáklázadások nagyon megrázták de Gaulle-t, aki azokban a forró időkben egy teljes napra eltűnt. Mint kiderült, a németországi francia csapatok főparancsnokához, Massu-höz repült, talán azért, hogy a hozzá hű csapatok támogatását kérje a lázadás leveréséhez. Erre végül nem került sor, de az algériai üggyel rokonszenvező Massu megígértette de Gaulle-lal, hogy az Algériában 1961. április 22-én puccsot kirobbantó tábornoktársait és az ellene merényletet elkövetett embereket engedje szabadon. Így történt. – Mi történt 1968 után? – 1974-ben megházasodtam, francia nőt vettem el, jöttek a gyerekek. Előbb a francia számítástechnikai óriásnál, a Bullnál alkalmaztak, majd biztonsági cégeknél dolgoztam, elég sokat utaztam. 1994-ben mentem nyugdíjba, időnként hazalátogatok; az otthon 1956 után elvett tiszti rangomat is visszakaptam. – Megbánta, amit tett? – Soha. Egyetlen pillanatra sem. Ma is mindent ugyanúgy csinálnék. Legfeljebb saját magam szerezném be a fegyvert.
|