Az 1782-ben szü­le­tett he­ge­dű­zse­ni­ről azt tart­ják, hogy ő volt az a sztár, aki már a XIX. szá­zad­ban egy mai sztár meg­pró­bál­ta­tá­sa­in ment ke­resz­tül. Ter­mé­sze­te­sen a he­ge­dű vir­tu­ó­za volt – ezt ha­mar szö­gez­zük le. Gyer­mek­ko­rát szin­te háziőrizetben töl­töt­te – szü­lei, mi­u­tán föl­fe­dez­ték gyer­me­kük­ben az arany­to­jást to­jó tyú­kot, na­pi 10-12 órát gya­ko­rol­tat­ták (vö. Michael Jackson). Zse­ni­je vi­tat­ha­tat­lan volt, és már na­gyon fi­a­tal ko­rá­ban ren­ge­te­get kon­cer­te­zett, ren­ge­teg pénzt ke­re­sett. Eu­ró­pai tur­nék, ud­va­ri meg­bí­zá­sok, le­kot­táz­ha­tat­lan elő­adá­sok; az if­jú he­ge­dű­ti­tán kö­rül va­ló­sá­gos sztár­kul­tusz bon­ta­ko­zott ki, amit a ta­lán az el­mu­lasz­tott gye­rek­kor mi­att ér­zé­keny ideg­ze­tű Pa­ga­ni­ni ne­he­zen vi­selt. Le­gen­dá­kat ter­jesz­tet­tek ró­la (ör­dög bújt a he­ge­dű­jé­be, az egyik húr­ja egy volt meny­as­­szo­nyá­nak zsi­ge­re­i­ből ké­szült, stb.), és ha­lá­lá­ban is pénzt ter­melt. Ek­kor, 1840-ben, ha­lá­la­kor olyan tö­meg­hisz­té­ria tört ki, hogy kon­zer­vált holt­tes-t­ét még két hó­na­pig jegy meg­vál­tá­sá­val le­he­tett meg­te­kin­te­ni – meg is tet­ték, tí­zez­rek. Az egy­ház, az ör­dö­gös men­de­mon­dá­ra hi­vat­koz­va egé­szen 1876-ig nem volt haj­lan­dó ke­resz­tény te­me­tés­sel bú­csúz­tat­ni, és ami­kor ezt meg­tet­te, az egész Pa­ga­ni­ni-va­gyont kér­te cse­ré­be. (Er­re mon­da­nák ma, hogy a jog­dí­ja­kat.)