Könyvajánló
Konzervatívok a házban
(2005. január)
Nem a Nagy Konzervatív Buldózer összeszerelési utasítása. Nem is a „Hogyan nyerjünk választásokat gyorsan, egyszerűen?” kézikönyv. Jóval több ennél az Attraktor kiadónál most megjelent, Lánczi András, Molnár Attila Károly, Orbán Krisztián, Orbán Miklós által írt Magyar konzervatív töprengések – A posztkommunizmus ellen című könyv. Akinek Oakeshottos kulcstartója van, kedvenc pólóján Roger Scruton feszít, John Kékes A liberalizmus ellen című könyve nélkül pedig nem állít be Beszélő-estre, ismerős a szerzők neve. Lánczi András remekbeszabott Leo Strauss-monográfiája, a 2002-es választásokon elszenvedett makarenkói saller után megjelent, sokunk számára revelációerejű Konzervatív Kiáltványa vagy Molnár Attila Károly a „Kaotikus Fegyházról” (azaz korunk egyre elviselhetetlenebb „mértékadó”, „toleráns” gondolkodásmódjáról) szóló tanulmánykötete már eleve garanciát jelent: izgalmasat fogunk olvasni. Nem csalódunk, mert a vékonyka kötet olvasmányosan, világosan, imponáló egyszerűséggel és komplexusok nélkül ír a konzervatív politika, habitus pilléreiről. A családról, a vallásról, hagyományról, az államról szóló fejezetek mellett a fogyasztói társulás, a média (hehe), a posztkommunista magatartás konzervatív kritikája szekértáboron innen és túl kényelmetlen perceket okoz az elvakult főknek. A konzervativizmus ugyanis – írják szerzőink – nem ideológia. A konzervatív a liberálistól és a szocialistától eltérően ódzkodik az élet minden kérdésére „közboldogságot” ígérő válaszok megfogalmazástól. A magunk darabosabb módján recenzensi füzetünkben ezt a „jelszavaink valának: közösség, hagyomány és pipadohány” szavakkal foglaltuk össze. A konzervatív nem tud mit kezdeni a magát konzervatívnak nevező hőbörgő, egyház- és kapitalizmusellenes szájtépéssel és mélységesen hisz abban, hogy a politikai cselekvést nem lehet elválasztani az erkölcstől. Antropológiai pesszimizmusából adódóan gyanakvással figyeli a „társadalmi egyenlőséget” megvalósítani akaró erőfeszítéseket. A jogrendszer eltávolodását az igazságtól és a természetes jogtól pedig a posztmodern társadalom egyik legnagyobb gondjának tartja – Orbán Miklós a jognak világunkban betöltött szerepéről szóló írása a könyv egyik legizgalmasabb fejezete.
S hogy mit feleljünk annak, aki szerint mindez szép, de mikor szedjük fel a macskaköveket? Orbán Krisztián utószava megadja erre a választ, szerinte ugyanis nem reménytelen a helyzet. A mai Egyesült Államok társadalma és gondolkodása például konzervatívabb, mint huszonöt évvel ezelőtt, ami azt mutatja, hogy nem lehetetlen a konzervatív eszméket egy információs társadalomban sikerre vinni – a tanulság attól függetlenül megfontolásra méltó, hogy mit gondolunk W. intellektusáról vagy az iraki demokrácia fejlődéséről. De itt már a politika olajfoltos vizeire eveztünk, úgyhogy gyorsan idemásoljuk nagy kedvencünk, Michael Oakeshott a könyvben talált nevezetes jellemzését a konzervatív ember gondolkodásmódjáról: „Konzervatív tehát az, aki inkább választja az ismerőst, mint az ismeretlent, többre tartja a kipróbáltat a kipróbálatlannál, a tényt a misztériumnál, a ténylegest a lehetségesnél, a korlátozottat
a határtalannál, a közelit a távolinál, az elégségest a túláradóan bőségesnél, a megfelelőt a tökéletesnél, a mai nevetést az utópisztikus boldogságnál. A konzervatív beállítottságú ember többre tartja a családi kötelékeket és a hűséget, mint a jövedelmezőbb kapcsolatok csábítását;
az ő szemében a szerzésnél és a gyarapodásnál fontosabb a megőrzés, a megművelés és az élvezet; a veszteség felett érzett fájdalma erősebb, mint az újdonság vagy lehetőség fölött érzett izgalma.” Hogy ez a gondolkodás többségbe kerülhet-e a mai Magyarországon, azt bizony mi nem tudjuk. Holnap mindenesetre lemondjuk a Blikk-előfizetésünket.
|
