Magánemlékek a nemzeti katasztrófáról
Fogcsikorgató múlt (2005. január) Egy derűs késő-őszi szombat délelőttön valahová menni kell. Ilyenkor jut idő arra, amit már évek óta szeretnénk megnézni, de valami mindig közbejött. Most járjunk csak utána, lehet-e újat mondani idehaza Trianonról? Mint kiderült, lehet. Mindig lehet. A várpalotai Trianon-múzeum az egykori – Ybl Miklós tervei alapján újjáépült – Zichy-kastélyban fekszik, a város szívében található Királydombon. A két és fél éve nyílt, tekintélyes méretű tárlat jelmondata Hamvas Béla konok igazsága: „Semmi lázadás. De semmit sem engedni.” Az egész múzeumon végigsugárzik valami ebből a méltóságteljes életbölcsességből, áthatja a kiállított tárgyakat, és idővel a látogatókat is. Különleges élmény, hogy a tárlat jelentős része magángyűjtemények összessége: ezért itt semmi sem száraz, hivatalos vagy élettelen. A sok személyes használati tárgy könnyen megfoghatóvá teszi nagyszüleink gyerekkorát. Irredenta radír és nemzeti színű irón: mindez a legtermészetesebb volt hetven éve. Generációkon át féltve őrzött igazolványokat, leveleket, röplapokat és zászlókat láthatunk itt, sőt nemzeti szimbólumokkal díszített ruhákat, tányérokat, porcelánokat is, amelyek fél évszázadon keresztül szintén tiltottak voltak, hiszen azok is az eltagadott múltra emlékeztettek volna. Üde színfolt „A magyar virtus és hősiesség relikviának” megtekintése, különösen akkor, ha közvetlenül előtte „A békeszerződés képekben és dokumentumokban” című szobába tértünk be. A kiállítás legmegrázóbb része azonban az „Elpusztított köztéri műemlékek a Kárpát-medencében” című blokk. S bár tudjuk, hogy az elmúlt nyolcvanöt évben az utódállamok valóságos versenyt űztek a magyar történeti emlékek lerombolásából, mégis igazán sokkoló egyben látni a kegyetlen pusztítás nyomait. Miért estek neki az elcsatolt területek műemlékeinek ilyen egyöntetű dühvel és óriási energiával a „győztesek”? Miért féltek annyira a magyar történelem kőbe vésett hírességeitől? Mi volt az igazi céljuk az emlékművek tönkretételével? Hideg van a múzeumban, de nem ettől csikorog a fogunk. Választ keresve nézzünk végig a képeken: itt a pozsonyi Mária Terézia-szobrot fűrészeli az új hatalom, a képaláírás szerint egy hétig „dolgoztak” rajta. A helyi polgárok körben állnak és némán nézik: így temették egy hétig Pozsonyt. A dévényi honfoglalási emlékműnél már robbanószert alkalmaztak a bevonulók, igazolva, hogy sokat fejlődött közben a csehszlovák demokrácia. Erdélyben a román csapatok sosem látott hegycsúcsok megmászására is szívesen vállalkoztak, ha ott a magyar múlt egyetlenegy darabkáját remélhették. 1919-ben kő kövön nem maradhatott, ami csak egy kicsit is magyar volt. A múzeum egyébként nemcsak a magyar tragédiát örökíti meg: a kastélyban helyet kapott egy színvonalas helytörténeti és egy remek fotótörténeti tárlat is.
|