Filmes és lá­to­ga­tós em­lé­ke­ink­ből gyor­san ott­hon össze­ál­lít­juk a túl­élő­cso­ma­got. Pi­zsa­ma, für­dő­kö­peny, pa­pucs, fog­ke­fe, ka­nál­gép, egy-két jó könyv, bo­rí­ték, pénz. Vil­lany le, in­du­lás.
Be­teg­fel­vé­tel. Gyors kór­is­me, az­tán jo­gok és kö­te­les­sé­gek. Bó­lo­ga­tunk. Jö­het­nek a pa­pí­rok. Adat­vé­de­lem. Leg­alább rek­lám­cél­ra ne. Oké, alá­ír­juk. Kö­vet­ke­ző pa­pír a ha­lá­lunk ese­tén ér­te­sí­ten­dők név­so­ra. Te­le­fon. Anyu, mi a pon­tos cí­med? Ez is meg­van. Kö­vet­kez­het a tá­jé­koz­ta­tó a le­het­sé­ges komp­li­ká­ci­ók­ról. Egy­ol­da­li bé­nu­lás, ké­tol­da­li bé­nu­lás, kó­ma, mortalis. Ilyen­kor jön jól a la­tin zá­ró­vizs­ga. Vé­gig­fut raj­tunk a hi­deg, de nincs mit ten­ni, ha nem akar­juk a hát­ra­lé­vő éle­tün­ket együtt töl­te­ni egy po­lip­pal. Bá­tor­ság. Alá­írunk. Az­tán be a sű­rű­jé­be. Vá­las­­szunk ágyat. Az egyi­ket már le­stop­pol­ták. De van még ket­tő. Az egyi­ken ko­szos a hu­zat, a má­sik­nál ki­sza­kadt a fal­ból a nő­vér­hí­vó. Vá­lasz­tunk, a hu­zat nem ráz. Lehuppanuk im­má­ron a sa­ját ágyunk­ra. Vér­nyo­más­pró­ba és ke­reszt­kér­dé­sek. Az­tán két meg­le­pe­tés. Egy, hogy sa­ját fe­le­lős­sé­günk­re ha­za­me­he­tünk, és csak más­nap reg­gel hét­re kell vis­­sza­jön­nünk, ket­tő, hogy a fris­sen fel­írt gyógy­sze­re­ket le­gyünk szí­ve­sek ki­vál­ta­ni és ma­gunk­kal hoz­ni. Most nem jut eszünk­be a ma­gyar egész­ség­ügy si­ral­mas hely­ze­te, akár a nő­vér­kék es­ti be­vá­sár­lá­sát is el­in­téz­nénk, csak vég­re már ut­cai le­ve­gőt szív­has­sunk. Ré­gen örül­tünk en­­nyi­re egy rozs­dás tro­li­busz­nak. Per­sze csak ha­la­dék. Nem ér­de­mes ki­cso­ma­gol­ni. Más­nap már hét előtt tíz perc­cel ott va­gyunk. Ke­zünk­ben egy zacs­kó gyógy­szer­rel. El­ső az egész­ség. Ügy.
De ezen a reg­ge­len már sok­kal el­szán­tab­bak va­gyunk. Nem is cso­da, hogy meg­gon­dol­juk ma­gun­kat, le­gyen in­kább a ki­sza­kadt ká­be­les ágy, hi­szen az ab­la­ka az ál­lat­kert­re néz. Most már nem al­ku­szunk, min­den nap orosz­lán­bő­gés­re aka­runk éb­red­ni. A sors­társ már az ágyá­ban, ő is most ér­ke­zett. Ha­son­sző­rű, ru­tin­mű­tét. És itt a nem várt pil­la­nat, fel­pró­bál­juk a pi­zsa­mát és vá­runk. Kis vi­zit. Dok­tor, nő­vér. Egyeske, mű­tét­re kész. Ketteske, mű­tét­re kész. Hármaska, hármaska? Dok­tor ér­tet­le­nül kör­be­néz. A nő­vér­ke tisz­táz­za a hely­ze­tet, ő csak pa­pí­ron van itt. Nem iga­zi be­teg. Be se jön ma. És hol­nap se. Ki­men­nek, ös­­sze­né­zünk. Te is azt hal­lot­tad? Én is. Húha. Egy kis plusz tb-támogatás. Re­mél­jük a mi mű­té­tünk­re is for­dí­ta­nak be­lő­le. Nagy­vi­zit. Dok­to­rok, nő­vé­rek. Szim­pa­ti­kus ha­tá­ro­zott­ság. Ma már ne kezd­jen el köny­vet ol­vas­ni. Biz­tos nem ér a vé­gé­re. És tény­leg. Ezt a szurit most be­ad­juk. És már dél­után is van. Egy is­me­rős, ked­ves mo­soly. Túl­- va­gyunk raj­ta. El­kezd­he­tünk gyógy­ul­ni.
Más­nap. Most már tel­jes jo­gú kór­há­zi pol­gá­rok va­gyunk. Ide­je kö­rül­néz­ni. Té­rü­lünk-for­du­lunk a teszkós pi­zsa­má­ban. Itt meg­állt az idő. Ma­gunk­ban jegy­ze­te­lünk. Rá­gyúj­ta­nánk, de nem do­hány­zunk. Csak Gothár Pé­ter­re meg egy ka­me­rá­ra vá­runk, hogy a Meg­áll az idő ki­ma­radt kór­há­zas je­le­ne­tét ve­lünk for­gas­sa le. Biz­tos, hogy jön ő is, hi­szen már min­dent elő­ké­szí­tet­tek. Tö­ké­le­te­sek a dísz­le­tek. Ko­ra­be­li mű­tős­ágyak, ko­ra­be­li mű­tő­sök­kel, ne­héz­fém mű­sze­rek sok vas­ból, a vé­cé­tar­tály­ból egyen­le­te­sen fo­lyik a víz, a dísz­le­te­sek­nek ar­ra is volt tü­rel­mük, hogy szép bar­na víz­kő­csí­kot fes­se­nek a fa­jansz­ra. Az em­ber el­is­me­rő­en cset­tint. Szép mun­ka. A fa­lak­ról a fes­té­ket a re­tu­sá­lók a ko­ra­be­li íz­lés­vi­lág sze­rint hely­re­ál­lí­tot­ták. Nem le­he­tett kön­­nyű dol­guk, hi­szen élet­hű­en áb­rá­zol­ták az év­ti­ze­des ko­pá­so­kat. A já­ró­la­pok sok­szí­nű­sé­ge ar­ról árul­ko­dik, hogy me­lyik év­ben mi­lyen ak­ci­ós já­ró­la­pot árul­tak az öt­ve­nes évek­be­li tüzépeken. Fan­tasz­ti­kus. No és az ab­la­kok. Hát per­sze, hogy olya­no­kat si­ke­rült sze­rez­ni, ame­lye­ken már há­rom-négy cen­ti vas­tag fes­ték van, ezért kép­te­len­ség őket ren­de­sen be­csuk­ni. Így a hu­zat­ban az em­ber szin­te ér­zi az öt­ve­nes évek foj­tó le­ve­gő­jét. Tö­ké­le­tes, tö­ké­le­tes. Épp azon gon­dol­ko­dunk, ho­gyan fog­juk kö­szön­te­ni Pierre-t a film­ben, ami­kor szól­nak a nő­vér­kék. Itt az ebéd. No ez a mo­zi is el­ma­rad, hi­á­ba a nagy fel­haj­tás. Az ebéd in­kább vi­zu­á­lis él­ményt je­len­t. Nem is cso­da, hi­szen a la­i­ku­sok szá­má­ra is egy­ből fel­tűn­he­tett, hogy a kony­hán iga­zi kis mű­vé­szek él­nek. Akik­nek vég­re si­ke­rült egé­szen sej­tel­mes szí­nű fo­lyé­kony zöl­det és szi­lárd hal­maz­ál­la­po­tú pasztellsárgát ki­fej­lesz­te­ni­ük. Az így tá­nyér­ba ke­rü­lő al­ko­tá­sok pe­dig a non­fi­gu­ra­tív avantgarde for­ra­dal­mi­an új ál­lo­má­sát je­len­tik. Más­nap öröm­mel nyug­táz­hat­tuk, hogy ha­son­ló az íz­lé­sünk. Hi­szen a zöld szín­hez egy­ál­ta­lán nem nyúl­tak, míg a sár­gát kekivel szí­nez­ték. Ez­ál­tal ezek az al­ko­tá­sok büsz­kén hir­det­het­ték a lá­za­dást a min­den­nap­ok szür­ke­sé­gé­vel szem­ben. Bra­vó.
És amint az em­ber meg­fej­tet­te eze­ket az ap­ró trük­kö­ket, a kór­ház egy­ből ott­ho­nos­sá vált. Sakk­csa­ta a szo­ba­társ­sal, aki­ről per­sze egy­ből ki­de­rül, hogy a fe­le­sé­ge az egyik ba­rá­tunk any­já­nak a fi­á­nak a sza­lag­ava­tós tánc­part­ne­re volt. Csi­nos nő­vé­rek, ba­rát­sá­gos or­vo­sok. Es­ti meccs­né­zés egy húsz­éves fe­ke­te-fe­hér té­vén, ami­re az egyik be­teg egy­szer ugyan vett egy an­ten­nát, de egy hu­zal­da­rab­bal még­is job­ban le­het fog­ni a ma­gyar 1-et. Az­tán rö­hög­tet­ni a man­du­la­mű­té­tes be­te­ge­ket, akik­nek per­sze nem len­ne sza­bad ne­vet­ni, de ha már reg­ge­li­re kek­szet kap­tak, ak­kor úgy­is mind­egy. Az­tán ba­rá­tok, akik kom­pó­tot hoz­nak, és rá­ül­nek a be­ve­tett ágy­ra, pe­dig a dok­tor úr száz­szor meg­mond­ta, hogy ar­ra nem sza­bad. Az a pa­pí­ros be­te­gé.
Vé­gül az­tán zá­ró­je­len­tés és bo­rí­ték­cse­re, kéz­fo­gás és kö­szö­nöm.