özépiskolásként kez­dő­dött. Mi­ként a nagy ’45-ös föld­osz­tás­kor le­vert el­ső ka­ró, a mi éle­tünk­ben is oly fé­nye­sen ra­gyo­gott fel az új kor­szak­ha­tárt je­lö­lő vi­szo­nyí­tá­si pont: apá­mék táv­kap­cso­lót mar­ko­ló ke­ze aj­tó fe­lé int­ve je­lez­te, el­en­ged­tek. Épp érett­sé­gi, meg rend­szer­vál­tás, de ez ak­kor szá­munk­ra nem volt ér­de­kes. Ak­kor­tájt túl­sá­go­san is egész­sé­ges fér­fi­úi va­lónk a szil­vesz­te­ri Szuperbola cí­mű Ár­kus Jó­zsef (van-e ki e ne­vet nem is­me­ri?) mű­sor­ban fel­tű­nő nők tü­dő­csú­csa­i­ra volt ki­he­gyez­ve. En­nek fé­nyé­ben igye­kez­tünk az­tán az év hát­ra­le­vő órá­i­ban is el­jár­ni. Bár éj­fél­kor – úgy tá­jé­koz­tat­tak – Má­tyás, az igaz­sá­gos pa­rá­dé­zott rend­kí­vül de­mok­ra­ti­ku­san, köz­tár­sa­sá­gi el­nö­ki pezs­gős­po­hár­ral a ke­zé­ben, mi in­kább köz­te­rü­le­ten nyo­mul­tunk az el­ső utunk­ba aka­dó szí­vünk vá­lasz­tott­já­ra. Jófejkedés, ci­gi és sör a pi­ros­ban, ret­te­gő te­kin­te­tű szen­de szűzek, le­har­colt szend­vi­cses­tál és egyöles oká­dék a zöld sa­rok­ban. Nagy­já­ból így né­zett ki a fel­lelt kéró, az el­ső, min­den szem­pont­ból sza­bad szil­vesz­te­ri mu­lat­sá­gá­nak küz­dő­te­re. La­zák vol­tunk (értsd or­de­ná­rék) és mód­fe­lett kor­sze­rű­ek (az­az hosszú ha­jú sza­ka­dé­kok).
Mind­eze­ket azért ér­de­mes ilyen pon­tos­ság­gal rög­zí­te­ni, mert ak­kor és ott min­den együtt volt ké­sőb­bi skizoid ön­ér­té­ke­lé­sünk ere­dő­je­ként. Mint vi­har­ban a szal­ma­ka­lap, úgy re­pült le éve­ken át szil­vesz­ter­kor a szuperego ön­kont­rollt je­len­tő vé­dő­er­nyő­je. Mert ugyan ki mer­né ál­lí­ta­ni, hogy még so­sem csurrantott a vén Du­ná­ba az Er­zsé­bet híd­ról, vagy ne rug­do­sott vol­na ku­ká­kat a kör­úton. Egy biz­tos, én rug­dos­tam. Bo­hém if­jú­ság! S, hogy ki­irt­ha­tat­lan a ket­tős mér­ce, ar­ra bi­zo­nyí­ték: ma, bár vi­ce­ház­mes­ter­ként hör­günk ki a sza­bad­ba, ha egy­kor volt énünk új­ko­ri ki­adá­sa üvölt az ab­lak alatt, tit­kon azért nosz­tal­gi­á­zunk. Vál­lal­ha­tat­lan volt és sze­ret­he­tő.
Az­tán tör­té­nel­mi szük­ség­sze­rű­ség és az évek mú­lá­sa hoz­ta ma­gá­val a kon­szo­li­dá­ci­ót. En­nek több fél­re­is­mer­he­tet­len je­lét is köny­vel­tük a nagy koc­kás fü­zet­be. Dip­lo­ma­szer­zés kö­rü­li évek­ben már biz­tos, hogy nem tar­tot­tuk vic­ces­nek, ami­kor a seg­günk alatt rob­ban­tot­tak pe­tár­dát. Más­részt – ez hang­sú­lyo­sabb – a ko­ráb­bi kül­ső hely­szí­ne­ken már meg­fi­gye­lé­sünk tár­gyá­vá tett cél­sze­mély (jól van na, a ki­sze­melt női hölgy (sic!) – aki­nek egyéb­iránt egy par­ti­ra va­ló in­vi­tá­lás­sal igye­kez­tünk ke­gye­i­be fér­kőz­ni; kez­dett szá­munk­ra igen­csak fon­tos­sá vál­ni. Ez on­nan tud­ha­tó biz­to­san, hogy ami­kor – egyéb­ként tár­sas – év­bú­csúz­ta­tó ös­­sze­jö­ve­te­len ko­moly ita­lok acé­lo­sí­tot­ta szí­vünk min­den vá­gyá­val azt akar­tuk, amit ő nem, még­sem for­dult ér­dek­lő­dé­sünk köny­­nyebb pré­da fe­lé. En­nek az­tán két ered­mé­nye lett: 1. az al­ko­ho­los be­fo­lyá­solt­ság éj­sö­tét­be ve­ze­tő lép­cső­so­rán to­váb­bi eresz­ke­dő lé­pé­sek meg­té­te­le 2. a fü­lünk­be sut­to­gott egyet­len el­ha­ra­pott ked­ves szó: tü­re­lem!
Nos ez a tü­re­lem az­óta hár­mat is bim­bó­zott, ami egy­fe­lől a narrációban je­len­tős ug­rás­ra utal, más­fe­lől vi­szont azt je­len­ti, hogy szil­vesz­ter­kor Sas Jó­zsis­tól úgy be­szo­rul­tunk a négy fal kö­zé, mint Ságvári a cuk­rász­dá­ba. Több évi ka­rá­cso­nyi hak­ni­zás és jó pár el­ke­se­re­dett szil­vesz­te­re­zé­si kí­sér­let mon­dat­ta ki ve­lünk az an­ti­té­zist: gyerkőkkel nem megy! En­­nyit hát a hety­ke if­jú­ság­ról.
Mi­u­tán a szil­vesz­te­re­zés vo­nat­ko­zá­sá­ban ese­tünk­ben le­zá­rult a fel­nőt­té vá­lás fo­lya­ma­ta, ér­de­mes szám­ve­tés-jel­leg­gel egyen­le­get ké­szí­te­ni: mi a ho­za­dé­ka és mi az, amit szil­vesz­ter­kor bu­kunk az ott­hon me­le­gé­ben, ahol sen­ki se’ lát.
Min­den­kép­pen a vesz­te­ség­lis­tá­ra ke­rül, hogy nem le­he­tünk már je­len ott, ahol a nagy dol­gok tör­tén­nek. Itt ter­mé­sze­te­sen nem dj Goldhand Ka­mé­le­on mu­la­tó­be­li pro­duk­ci­ó­já­nak és eh­hez ha­son­ló dá­ri­dók el­mu­lasz­tá­sá­ra uta­lunk. A saj­ná­la­tos ese­mé­nyek – ahogy az éj­fél utá­ni órák köd­ké­pe­it szok­tuk volt em­le­get­ni – több­nyi­re a nagy­já­ból is­me­rős is­me­rő­sök tel­jes­ség­gel ide­gen csa­lá­di haj­lé­ká­ban tör­tén­nek. Ez a szo­lid pezs­gőlo­cso­lás­tól, a szom­széd (hon­vé­del­mi mi­nisz­ter) kert­jé­be do­bált rob­ba­nó kütyükön át egé­szen a gép­ko­csi­val tánc­par­kett­re haj­tá­sig szé­les spekt­ru­mon mo­zog­hat. To­váb­bi szon­tyo­lo­dá­si ok, az ér­dek­mú­lás al­ka­lom­hoz il­lő ru­há­zat ki­vá­lasz­tá­sá­ban, smink il­let­ve kok­tél el­ké­szí­té­sé­ben. Nincs már a szí­vem légy szí­ves húzd fel há­tul / elöl a zippzáramat /-dat sze­rű rákészülésfíling, hi­szen ott­hon a trenya a leg­ké­nyel­me­sebb, és ne­künk már amúgy is ki­jár a kényelm, hogy az ül­ve pezs­gő­zés­ről ne is be­szél­jünk.
Ered­mény­ként je­lent­ke­zik ugyan­ak­kor a kas­­szá­ban ma­ra­dó ta­xi­költ­ség, il­let­ve a sa­ját jár­gá­nyok ös­­sze nem tö­ré­sé­ből ere­dő je­len­tős ki­adá­sok meg­spó­ro­lá­sa. Az ott­hon ra­ga­dás pre­ven­tív ho­za­dé­ka to­váb­bá, hogy nem kell ah­hoz ha­son­ló kí­nos kér­dé­se­ket meg­vá­la­szol­ni mint pl. mi járt a fe­jünk­ben, ami­kor ’96-ban az ing­zse­bünk­be hul­ló pa­rázs ége­tő kín­ját egy po­hár vö­rös be­zú­dí­tá­sá­val or­vo­sol­tuk.
És ak­kor még szót sem ej­tet­tünk a szil­vesz­te­ri te­le­ví­zió mű­so­rok­ról, a tel­jes né­pes­ség meg­kö­ze­lí­tő­leg 80 szá­za­lé­ká­nak el­ső és leg­fon­to­sabb öröm­for­rá­sá­ról. Kis­csá­vó ko­rom­ban Hofi Gé­za je­len­tet­te a szil­vesz­te­ri ka­ba­rét. A nyolc­va­nas évek­től má­ig tar­tó áram­ki­ma­ra­dás után azon­ban csak most si­ke­rült is­mét fel­vennem a fo­na­lat. Hofiról tu­dom azt, amit ak­kor még nem. Idén nél­kü­le pró­bál­tam la­zí­ta­ni.