Jól modorni • Cekker és sértődékeny taxisok
Kicsi bunkó ország, nagy-nagy önérzet (2005. január) Huntington mestert legalább egy évtizeddel megelőzve, valamikor a nyolcvanas évek elején elért engemet is a civilizációs clash. A csiroki naptánchoz hasonló beavatáson mentem át, amikor édesanyám bélyegért küldött, az azóta lebontott lakótelepi trafikba, a Baross utca és a Bíró Mihály (Prieszol József [komcsi gazfickó: MAORT, egyebek], Topánka [Prieszol emlékének elkenése]) utca sarkára. A feladat új volt, egyedül még nem érintkeztem a felnőttek világával. Ha szülővel van az ember, az egyszerűbb, ott csókolom van, utána meg kuss. Szegény mozgássérült trafikos bácsi azt még eltűrte, hogy kezicsókolommal köszöntem, de amikor közöltem vele, hogy „Légy szíves adjon” két olyan szép farmotoros buszos bélyeget, akkor a képernyőjére hangos pityegéssel kiíródott a „revenge” parancs. Miután lehordott a sárga földig, modortalan tacskónak nevezett, hozzámvágta a bélyegeket, és még sokáig kísért a morgolódása. Én ezt akkor roppant méltánytalannak éreztem, és az igazat megvallva a trafikos bácsi sem érezte az idők szavát. Ma már a „lécci” oly mértékben a magyar népnyelv részévé lett, hogy a Google találatai között gyanúm szerint igen magas arányban szerepel (2005. jan. 2-án 59 ezer találat – a szerk.). Ez egy tapló ország. De nem reménytelen. Sokat kacarászunk azokon, akik a zakózsebben fésűt tartanak, ez azonban egy olyan világ utolsó nyoma, amikor a rendezett frizura, a tiszta cipő, a borotváltság, az esterházy-kockás zakó és a decens arcvíz a mindennapok része volt. Mert a hatvanas évekig még élt az a két világháború közti normarendszer, amelyben a rendezett külső a társadalmi elfogadottság fontos kritériuma volt. Becsüljük tehát meg a fésűsöket. Vannak ma Magyarországon idős úriemberek, akik kezet csókolnak a nőknek, véletlenül sem visznek páros számú virágot; étterembe, liftbe a hölgyek előtt, egyéb helyekre utánuk lépnek be. Titkon nyilván a Budapesti Szemle régi számait olvassák otthon, de erre nincs bizonyítékom. Lenne tehát honnan merítenünk. A helyzet ezzel szemben az, hogy az értékrendek összekuszálódásával, az általános, egyenlő és titkos választójognak nevezett félreértéssel és mindenféle tömegkommunikációs placebóval a magyar társadalom jelentős része szerepzavarban van, vagy csak semmibe veszi az együttélés legelemibb szabályait is. Ma már mi érezzük magunkat kínosan, ha a pincér sziázására jóindulatú, ámbár határozott jónapottal felelünk. A taxis megsértődik, ha nem vonjuk bele beszélgetésünkbe. Ha meg a hátsó ülésre ülünk, akkor nyilván mi vagyunk a berzencei láncfűrészes gyilkos, illetve őt „csak egy sofőrnek tekintjük” (életből ellesett panasz). Pedig hát mit tegyünk: tényleg az. Lehetett volna csillagász, hullamosó, vadakat terelő juhász, az MTA levelező tagja – de ezt választotta. Ne csak a szolgáltató szektoron tiporjunk mindazonáltalhovatovább megvadult kellerlász-lóként. A magyarság széles tömegei dohányoznak embertársaik búrájába a villamosra várva, beszólnak, ha valaki megpróbálja kikerülni őket a mozgólépcsőn („Jaj de sietős!” – és ha tényleg az?), a cekkert/hátizsákot jólesően a maguk mellett lévő üres székre zöttyentik, nem köszönnek a szomszédaiknak, köpködnek a liftben, keresztnevükön mutatkoznak be, a telefonba csak annyit szólnak, hogy: „Mondjad!” („Ekkora potentát vagy? És ha neked fontos az én hívásom, kiskoma?”) Egyébként nyilván azért telefonálunk, hogy egy kevéssé ismert Bali-szigeti táncdarabot adjunk elő a mobilon, és amúgy nem mondanánk semmit. A magyar közlekedési morál pedig akkora közhely itten témánk szempontjából, hogy ahhoz képest Miska bácsi levelesládája igazi thriller. Beleestünk ugyanis a Nagy Kollektív Tévedések kondérjába, amikor kicsik voltunk: a jómodor nem azért találódott ki annak idején, mert selyeminges pederasztának szeretett volna látszani a művelt világ nagyobbik része, vagy mert a régiek hülye és unalmas szertartásokkal tették kacifántosabbá az életet. Ha adott, és a fizika törvényei miatt nem tágítható térbe egyre több egyed települ (sogenannt városiasodás, esetleg Szuperbuli, illetve józsefvárosi piac), ezek üggyel-bajjal társadalmat képeznek, ott vagy kialakulnak az együttélés íratlan szabályai, vagy cseszhetjük az egészet, és sejtjeinkben halkan felizzik a hélium. A jómodor (egyáltalán: valamiféle modor) a másik szuverenitásának megbecsülése, annak elismerése, hogy szabad egyének közössége vagyunk, akik a ráció vagy éppen a hagyományok erejének engedve, saját szabadságunkból feladunk valamenynyit, hogy nagyjából ugyananynyit kapjunk embertársainktól. Ott, ahol ez a finom egyensúly felborul, éppen lehet élni, csak sok frusztrált idiótával leszünk összezárva, és végül magunk is hozzájuk leszünk hasonlatosak. És akkor az lenne a konklúzió, hogy taplónak lenni jó. Pedig.
|