Badiny-Jós Fe­renc pro­fes­­szor ke­mény srác (hoz­zá ké­pest a Szik­lás-hegy­ség vat­ta­cu­kor), éle­té­vel szo­rí­tott he­lyet a nap alatt a sumero-magyaro(-parthuso-szkíto)lógiának, ame­lyet lé­nye­gé­ben min­den lé­te­ző hu­mán tu­do­mán­­nyal ös­­sze­kö­tött. Élet­mű­ve meg­ko­ro­ná­zá­sa­ként a volt lu­do­vi­kás tiszt a Mis­kol­ci Böl­csész Egye­sü­let ál­tal fenn­tar­tott egye­te­men sumerológiai tan­szé­ket ala­pít­ha­tott, im­már szel­le­mi hor­gonyt is vet­ve a finn­ugor in­go­vány­ba, te­li por­zsá­kot ráz­va a hi­va­ta­los tu­do­mány kép­vi­se­lő­i­nek or­cá­já­ba.
Köny­vei szé­pen fogy­nak, elő­adá­sa­in min­dig is tö­meg höm­pöly­gött, ne­ve érv­ként hang­zik el té­vé­mű­so­rok­ban, las­san in­téz­mén­­nyé vá­lik. Ho­lott va­ló­já­ban a ben­nünk la­kó MSZP-sza­va­zót cé­loz­za meg, aki gyor­san át­ve­he­tő ins­tant igaz­ság­ra vá­gyik, amely meg­szé­pí­ti a min­den­na­po­kat. Még az sem za­va­ró, hogy ki­de­rül: mind­ez ha­mis és fe­lü­le­tes, akár egy ma­ni­fesz­tá­ló­dott gó­lya­bá­li kap­cso­lat a más­nap reg­ge­li vis­­sza­te­kin­tés­kor.
A Pro­fes­­szor mert nagy len­ni, ezért né­ha nagy­vo­na­lú­an el­lent­mon­dás­ba ke­rül ma­gá­val. Alap­ál­lí­tá­sa, hogy a Kár­pát-me­den­ce és Me­zo­po­tá­mia kö­zött egé­szen az ókor kez­de­té­ig egy­nyel­vű­ség ural­ko­dott, egy nép élt, ez a nyelv és nép pe­dig ter­mé­sze­te­sen a ma­gyar volt. A ko­ra­be­li né­pek ván­dor­lá­sá­ról – amely­nek ré­gé­sze­ti bi­zo­nyí­té­kai a tel­jes ke­let-eu­ró­pai sík­sá­got meg­tölt­het­nék – nem vesz tu­do­mást, mint au­tó­pá­lyás csi­ga a tö­rök ka­mi­on­ról.

Hogy meg­me­ne­kül­jön a tu­do­má­nyos bi­zo­nyí­tás ré­me elő;l, ál­ta­la szak­te­kin­té­lyek­nek tar­tott „ku­ta­tó­kat” idéz, akik az adott érv­rend­szert „már egy­szer le­ír­ták, így bi­zo­nyí­tá­suk nem szük­sé­ges”

Oly­kor Badiny is ér­zi, hogy ér­ve­lé­sé­be né­mi hi­ba csú­szott, ilyen­kor nagy­úri ado­má­val el­in­té­zi a fenn­for­gást: „A tör­té­ne­lem­ben min­den le­het­sé­ges”. Per­sze, a Gya­log-ga­lopp cí­mű érett­sé­gi té­tel­ből már meg­is­mer­tük ezt az ér­ve­lé­si tech­ni­kát: a va­rázs­ló „bé­ká­vá vál­toz­ta­tott, de már el­múlt”.
Hogy meg­me­ne­kül­jön a tu­do­má­nyos bi­zo­nyí­tás ré­me elől, ál­ta­la szak­te­kin­té­lyek­nek tar­tott „ku­ta­tó­kat” idéz, akik az adott érv­rend­szert „már egy­szer le­ír­ták, így bi­zo­nyí­tá­suk nem szük­sé­ges”. Az idé­zett szer­zők ér­ve­lé­sé­nek mi­nő­sé­gét nincs al­kal­munk meg­is­mer­ni, és saj­nos le­ma­ra­dunk az őket jó­részt föld­be dön­gö­lő cá­fo­la­tok­ról is. Badiny min­dig pro­fes­­szor­nak és dok­tor­nak ne­ve­zi a meg­szó­lí­tott szak­mai fél­is­te­ne­ket, majd – ha már ér­ve­ik nem il­le­nek be­le a kép­be, ki­fa­csar­tan dob­ja el őket.
Jel­lem­ző pél­da le­het Maria Gimbutas, aki Dok­tor Gimbutas né­ven buk­kan fel, ő vi­szont az egyik leg­ádá­zabb­nak te­kin­tett indoeuropológus, vi­szont né­hány tu­do­má­nyos ered­mé­nye vé­let­le­nül épp be­le­il­lik a badinyi szö­ve­vény­be. Pro­fes­­szo­runk eb­ben az eset­ben is sza­ba­don vá­lo­gat a for­rá­sok­ból, azt idéz, ami ne­ki tet­szik, mint egy szek­ta fő­pász­to­ra a Bib­li­á­ból. Oké-oké, le­het hi­vat­koz­ni a Dör­mö­gő Dö­mö­tör­re és Tolkienre is, csak ak­kor ki kel­le­ne ír­ni a könyv cí­me alá: Fé­lel­me­tes fan­tá­zia­já­ték, a fő­hős te vagy!
A Má­gus fi­no­man le­do­ron­gol­ja az Ol­va­sót, ha nem tud­ja, hogy a ma­gyar és a su­mer nyelv ter­mé­sze­te­sen azo­nos, su­mer szö­ve­ge­ket a leg­na­gyobb nyu­ga­lom­mal le­het ma­gya­rul ol­vas­ni és vi­szont. Nyelv­tör­té­ne­ti vál­to­zá­sok nem is vol­tak, en­nek bi­zo­nyí­tá­sá­ra egy John Browing ne­vű brit nagy­sá­got idéz, aki 1820-ban (bő­ven a mo­dern tu­do­má­nyos­ság ki­ala­ku­lá­sa előtt) ve­tet­te pa­pír­ra a kö­vet­ke­ző­ket: „a ma­gyar nyelv egy tö­mör kő­da­rab, me­lyen a vi­ha­rok a leg­cse­ké­lyebb kar­co­lást sem hagy­ták. Nincs szük­sé­ge sen­ki­re, nem köl­csö­nöz és nem von visz­­sza, nem ad és nem vesz el sen­ki­től”. Sze­gény Pap Gá­bort is meg­in­ti: ér­ve­lé­sei amúgy nem ros­­szak, de sumerológiai szem­pont­ból azért ki­egé­szí­tés­re szo­rul­nak. Hi­á­ba, a Pro­fes­­szor a ma­gyar ős­tör­té­net Kvasztics Fedorja, aki előbb-utóbb azért min­den­kit meg­műt, jobb eset­ben utá­na fel is bon­col. Ves­sünk egy pil­lan­tást a ma­gyar ős­val­lás­ra is, enélkül ugyan­is kaszt­rált és el­ha­ra­pott nyel­vű Ca­sa­no­va az El­mé­let. Meg­tud­juk, hogy bő hét­ezer éves a nap­ba öl­tö­zött As­­szony, a Bab­ba Maria, aki ter­mé­sze­te­sen Jé­zus any­já­nak elő­ké­pe. Igaz, még meg kell ér­te­nünk, hogy Krisz­tus előtt 3000 év­vel ez­előtt ho­gyan tisz­tel­het­ték a su­mer-ma­gya­rok a Szűz­anyát. De a lé­nyeg, hogy öt­ezer év el­tel­té­vel azért még­is­csak fel­buk­kant va­la­hol Csíksomlyó kör­nyé­kén, és a szé­ke­lyek (akik­ről kü­lön­ben ki­de­rül, hogy filiszteusok, mint ezt né­hány nép­mű­vé­sze­ti mo­tí­vum is bi­zo­nyít­ja) azon­nal el­kez­dik új­ra tisz­tel­ni. Ta­lán em­lí­te­ni sem ér­de­mes, hogy „va­la­men­­nyi val­lás­ala­pí­tót a szkí­ta­ság ad­ta a vi­lág­nak”. A sumer-párthus ma­gya­rok pe­dig manicheus ke­resz­té­nyek vol­tak, aki­ket a Pál-fé­le moz­ga­lom kez­dett el ül­döz­ni, mert fél­té­keny lett a si­ke­re­ik­re. Tud­ni­il­lik azt is, hogy Je­ru­zsá­le­met a szkí­tá­nak ne­ve­zett ká­na­á­ni­ak ala­pí­tot­ták, a vá­ros ere­de­ti ne­ve „URU-SOLYMA”, ami azt je­len­ti: a szent só­lyom vá­ro­sa.
Ezek után ar­ra kér­jük a Ked­ves Ol­va­sót, ér­té­kel­je át mind­azt, amit ed­dig gon­dolt a ma­gyar­ság múlt­já­ról, és sür­gő­sen irat­koz­zon be a Lipótmezei Egye­tem­re, ahol min­dent meg­tud­hat.